Nagyon régen voltam
a réten, ami ellentmond annak, hogy kinn vagyok minden egyes nap. Régen a Vén
Tölgy hívott, néha átkaroltam és beleszagoltam a kérgébe, amikor a kislányért
imádkoztam. Magányos, büszke fa, konok, textúrája is érdekes. Ekkor még tavasz
volt, de az a tavasz, amikor az egyetlen jó dzsekimet sikerült kilyukasztanom.
Nem mentem hátra, a
tölgyhöz. Magányos útjaimon nem zavart senki, belehelyezkedtem a tájba, és
eggyé váltam vele. A fa bölcsőd és majdan koporsód. Láttam a nagy fát kidőlni,
hirtelen engedte el a gyökereit a föld, és ő, a nagy magas és csupasz a földre
dőlt. Utána nagy csend lett, és én ezt a csendet vittem el, amit maga után
hagyott. Hetek múlva benőtte a fű, játszottam a porral, a kéreggel és
gondolkodtam, hány nyarat tarthatok a kezemben? Mennyi napsugarat és menyi
havat? Csókolóztak alatta vajon? Leültem és néztem, ilyenkor nincsenek
gondolatok, a bennem levő vizet a szél felkorbácsolja és elsimítja, valahogy
így képzelet. És ez a szél, az esőszagú szél mindig tiszta. A Tölgynek nagy az
energiája, de a bükk sakk-mattot ad más fák gyökereinek, hiszen képes arra,
hogy gyökeret eresszen rajta.
Szép az, amit
szépnek látunk. Lassan fedeztem fel, mert nem ültem mindig a réten, az
útkereszteződésben lévő kis fát, Kócoskát. Mindig fogadta a Napot alkonyórán,
tudtam pontosan a színekből és a levegőből, meddig kell várnom rá. Várni kell a
fényekre. Nagyon érdekes a Nap, ugyanis mindig sütni akar, de megakadályozza a
rossz idő, míg alkonyat előtt, mint a nő szeretés előtt, feltűnik az égen.
Borostyánruhával fedi be a fák kérgeit. Rossz időben ez az utolsó percekben
zajlik. Mint a délután alvó nő, éppen úgy ébred percekre. Ezekért a kis
percekért, és az elszáradt fűben sárguló levelekért érdemes élni.
Egy kis fa a réten
villám sújtotta. Pici és gyönyörű, de az állatok elkerülik a villám sújtotta
helyet. A hangyák is, és ott sosem nő fű. A vörös kakas ki tudja mennyire
égette ki a talaj alatt a fű magjait, ám egy kicsi fa mégis nőtt oda. Zöld
kőris, szeretem ezt a fát.
Régen nem volt az
enyém a rét, de most minden rezdülése. Minden dobbanás, ágreccsenés, a
fajdkakas hívó szava párja felé. A hársak alatt fotózom kérgüket, most a szilfa
hív, a kis szil ágai összenőttek. Beszélgetek velük magamban. Hányszor estem el
ott. Megtaláltam a kedvenc fánkat Marcival. Rég volt. Most már sötét és vastag.
Bármikor mész ki, mindig más tekintetű igen, néha szeplők táncolnak benne. A
fények mindig változnak, ha egy nap kint vagy, mindig máshol cirógat a nap. A
görög a birkáit a hársak között legeltette. Szívesen lettem volna birkapásztor.
Hárs alá ült mindig, ott bóbiskolt reggeltől-délutánig, és fekete volt, mit a
cigánymeggy. Niké, szólt egy nap teátrálisan anyám, ő Niké! Nikéből semmi nem
maradt, de anyám mozdulatából igen. Úgy ment mit a holdkóros, nem szerette a
rétet. Itt még gomba sincs, szólt fitymálóan. Apám a Tölgy melletti bokorról
szedte a csipkebogyót, amiből hecsedli lett és hirtelen megindult szüretelni.
Zsebéből zacskókat vett elő, majd elmesélte, hogy készíti. Apám persze nem
nagyon tartja be a receptúrákat, mindig alakítgat, főként a babra munkákat
igyekszik megspórolni. Így aztán új módszert dolgozott ki, aminek lényege, hogy
nem szedegeti ki egyenként a bogyók szöszeit és magjait. Bár még így is kemény
meló, ahogy ő mondta és neki el is hiszem. Szóval először is kesztyűt húzott és
begyűjtötte a termést. Fontos, hogy jó hideg legyen már, csípje meg a dér a
bogyókat A gyümölcsről aztán lecsippentette a felesleges részeket, majd napos
helyre terítette őket, hogy hadd "töppedjenek", szóval essenek össze
jó szottyosra. A rétemen ott van a csitkenye, a hecsedli, az ebrózsa és a
csipkebogyó, de ez mind ugyanaz.
Most elmesélem a hajnalomat. Elhúztam a függönyt reggel,
és a hálóingre pulcsit, kabátot húztam, a zoknim fele nem volt meg. Ittam egy
pohár vizet, és szaladtam a rétre. Tejfehér volt minden, és álltam, néztem,
tele szívből nevettem. Tudtam, fotózni fogok. Egy más világ volt az, minden
kék, zöld, páracsepp. Belefutottam a hajnal aljába, az ébredőbe. Egyre nagyobb
lett a pára mindenfelé, és én futottam, mint az őrült, a szürkés réten. Lassan
kelt a nap és minden csupa víz volt. A cipőm átázott, de harmattal mostam arcom
a fűben, és tovább fotóztam, hófehérek voltak a pókhálók, mindent beborított ez
a gyönyörűség, akkor értettem meg, hogy a pillanat része lettem, amit nem
felejtek el. Mert nem a tiéd a föld, nem a tiéd a fű, hársat sem ültethetsz
virágcserépbe. Gazdag vagy, pont olyan gazdag, mint a csipkebogyón lévő
harmatcsepp, amit felcsókol a Nap és a szél szárazra törli. Büszke hársak, mint
kiszolgált katonák. Tudtad, hogy ez alatt a rét alatt hatalmas energiamező van?
A Tölgy a gyermekeit úgy védi, hogy gazokat ültet köréjük azért, hogy ne érje
erősen a Nap sugara a kicsiket. Édes altatót énekel nekik.
Meséltem neked a rétről, még mi
van ott? Mint a gyermek úgy kérdezed. Ágakról meséltem neked, a tavasz zsenge
hajtásáról, a télről, arról, amikor tökszezon van, ahol megértem magamat,
megbékülök önmagammal. Érzem a jót, mint nagyanyám kezén a bütyköket. Amikor
még volt kutyám, elengedtük futni. Én állatot olyan kergebirkán nem láttam
futni, mint a pulimat, belefutott a lucernásba és tovább a repcébe, nyulat
kergetett. Félt a víztől, de egy nap belemerészkedett, utána mindig ott
fürdött.
A rétem nem szereti a
rosszkedvemet. Állj, szól rám, most ide nem jöhetsz, de itt értem meg magamban
a másik embert, itt jut eszembe a néni, ki tudja miért. Itt mondom, felhőjáték.
Tudtad, hogy a fák ott érzik jól magukat, ahol közös a gyökerük, egy vastag,
azután a többi és együvé tartoznak. Gazdag vagyok, igen, itt az vagyok,
rácsodálkozó és én vagyok a kökörcsin, a katáng, a fények és az árnyak sötéte.
Tudod mit? Neked adom, meghívlak
hozzá, ha boldogan jössz, befogad. Tudod, mit csinálunk? Meséket találunk ki.
Ne szólj, nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felreppen. A
felébreszthetetlen csend ott lesz benned. Ég felé kapaszkodó fák, valaha
hatalmas volt a lombkoronájuk. Már csak egy kopár ág maradt, de az a valamikori
büszke fáé. Érted már, miért szeretem a hekk fát? Mint egy kisütött hal, de
közepe neki sincs már. Két ága maradt. A nő és a férfi, mindig együtt. Ne menj
el a csodák mellett! Mert tiéd a föld, tiéd az ég, és tiéd a szél.
Egy nap fáradtan hazatérsz.
Hársat találsz a virágcserepedben, ahogyan én is.
