A harmadik álom
Azt
hiszem az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az az, hogy nem fogadjuk
el a dolgokat a maguk valóságában. Minden mögé képzelünk valamit. Ha a tehén
hangosabban bőg az istállóban, mindjárt arra gondolunk, hogy szemmel verte
valaki és ezért van rosszul. Pedig csak túl sok füvet zabált a legelőn. Vagy,
ha a macskának fekete kölyke születik az csak is egy alakváltó boszorkány
lehet. Az eszünkbe sem jut, hogy ez egyszerűen egy fekete színű macska. Azt
képzeljük, hogy a tárgyak és gyakran az emberek éjszakára átváltoznak, vagy
átalakulnak. Nappal pedig természetesen minden visszaáll az eredeti állapotba.
Pedig ez nem így van.
Apám mindig
azt morogta, járj templomba rendesen, mert az Úr számon tartja, hányszor
járultál elé. Mindig tégy a kosárba egy garast, hogy lássa, adakoztál, és végy
tiszta ruhát, hogy a falubeliek meg ne szóljanak. Az ima pedig azért kell, mert
távol tartja az ártó szellemeket. Élj önmegtartóztató életet, és légy
engedelmes. Ezek voltak a tanácsai hozzám. Az egyetlen dolog, amit fontosnak
tartott.
Egyszer mikor
anyámmal pörölt azt vágta a fejéhez, Isten úgy rendelte, hogy a földi
helytartója a férfi legyen. A nő pedig csupán két dologra jó. Arra, hogy fiút
szüljön az urának, és dolgozzon. Fröcsögő szájjal üvöltötte, arra sem volt
képes, hogy fiút szüljön neki. De nem adja fel! Ha kell minden éjjel, meghágja,
míg fiút nem hoz a világra. De addig is engem fog fiúként nevelni. Az Úr úgy is
látja, hogy azért, mert ez a fattyú, vagyis én, lány lett, nem ő a hibás. Ebben
a szellemben nevelt. Ütött és üvöltött minden nap. Azért, hogy megkeményedjek,
és olyan legyek akár ő. Gyakran magával cipelt a kocsmába, ahol egész este a
férfiak bölcsességét kellett hallgatnom. Senkit sem zavart, hogy ott vagyok.
Az olcsó ital
hamar a fejükbe szállt, oldotta a gátlásaikat, és a legintimebb dolgaikról is
nyíltan, no és persze röhögve meséltek. Én meg szégyenemben vörösödve azt sem
tudtam hova bújjak. Mindig fájó füllel jöttem haza, mert úgy szorítottam rá a
kezeim, ahogy csak tudtam, hogy ne halljam azt a sok mocskot.
Havonta
egyszer eljött a falu plébánosa is. Magas zsíros nyakú, izzadós férfi, akit
mindig a misebor szaga lengte körül. Ilyenkor csak a poharak koppanását
lehetett hallani az asztalon. Úgy beszélt akár a prédikációi alatt. Csak nem
annyira dörgedelmesen. De még így is félelmetes volt. Nagyon megrémített. Főleg
azért is, mert beszéd közben szúrós szemmel figyelte még a lélegzetvételem is.
Gyakran szidta
az asszonyok csalárdságát. Arról prédikált, hogy a jelen lévő férfiaknak
kötelességük megnevelni asszonyaik. Engedelmes bárányokat kér Isten. Ez az
üdvösség ára. Ebben a faluban ez. Talán nevetségesnek tűnhet, de abban a
kocsmában egyetlen férfi sem nevetett. Az apám sem.
Mielőtt az
ital teljesen elvette volna a józan eszét, gyakran eljárt a paphoz.
- Fontos kérdéseket kell
megvitatnunk Éva! Nem tartozik ez rád! - Ezt mondta anyámnak minden alkalommal.
- Öltözz fattyú!- ripakodott rám
egy nap. Mindig így hívott, ha éppen nevelni akart. Utólag végig gondolva, ő
sem szólított a nevemen. Élete során egyetlen alkalommal sem.
Én pedig öltöztem. Anyám
nyöszörögve nézett, és halkan kérte az apám, hogy ne vigyen el a paphoz.
Ördögfajzatnak nevezte a férfit. Ekkor apám lehúzott neki egy nagy pofont,
engem pedig kirángatott a szekérhez. Úgy dobott fel rá, akár egy kisebb zsák
kolompért…
Hála
az égnek ritkán vitt a plébániára. A templom mögötti ház hideg és dohos volt
télen és nyáron egyaránt. De nem csak a hidegtől reszkettem, hanem a félelemtől
is. Ott tanultam meg egy életre, hogy a fekete az, fekete, nem számít a fény
jelenléte semmit.
Az atya, mert
ott mindig így kellett szólítanom, órákon keresztül prédikált. Az első
asszonyról, és a bűnéről. Az almáról és a kígyó sziszegéséről, amely minden
nőhöz eljön mikor az, nővé érett. A sziszegés megbabonáz. Arra kényszerít, hogy
olyasmit tegyen a nő, amit nem szabad. Hazugságra és csalárdságra veszi rá a
hang, ne feledd. Dörögte az arcomba minden egyes alkalommal. Az első néhány
ottlétemkor a prédikációt félbehagyva elvonult, majd rövid idő múlva ziláltan
és átöltözve tért vissza. A papi reverendát egy köpenyre cserélte, aminek lila
kámzsája és többször a derekán körbetekert öve volt. Azt hiszem tetszett így a
pap. A szeme olyan mély barnán izzott akár a köpenye. A haja kissé kócos,
járása fiatalos. Arra gondoltam mikor először megláttam, hogy ilyen lehet az
anyámtól hallott mesék hercege, aki eljön a királylányért. De csak egy
pillanatra lehettem királylány. Mert a pofon észhez térített.
- Éva bűne takarodj!- kiáltotta,
és a következő pillanatban már csillagokat láttam. Az arcom úgy égett akár a
kályha lapja. Hanyatt estem az ütéstől. Lehajolt, és magához emelt. Megcsókolta
a szemem, éreztem a nyelvét, ahogy a könnyeim, nyalja. Nem tudom mitől féltem
jobban. Az ütéstől és attól, hogy mennyit kapok még, vagy a döbbenettől, hogy
mit művel. Hangos visítozásba kezdtem. Erre úgy megrázott, hogy elharaptam a
nyelvem.
- Elhallgass te gyerek!- préselte
a foga közt a szavakat. A szemében őrült fény táncolt, a karja egyre jobban
szorított, míg az államról csókolta le a vért. Élő bilinccsé vált a pap. A
rémülettől még a könnyem is elapadt. Érzetem, ha megnyikkanok végem. Az arcán
elégedettség ült.
- Jól van, szófogadó kis fattyú
vagy te, jól mondta az apád. Ugye tudod, hogy neki köszönheted a lelked üdvét?
Ő hozott el nekem. Láttalak a kocsmában vele, ahogy ott kuporogtál a kutya
helyén. A tested még gyermek, de a szemedben a szád ívén már az asszonyi bűn
csillog. Ó te átkozott! Mit tettél velem? Mért tetted ezt velem? – Így beszélt.
Bár fogalmam sem volt miért mondja mindezt. A hangjából gyengédség áradt, de
mikor azt kérdezte, hogy mért tettem vele a hangszíne megváltozott. Úgy
sipított akár a vágási malac.
Rettegtem. A
szobában felállított imapadhoz vitt. Letett és rám parancsolt, hogy térdeljek
le. A térdeplő hideg és kopott, akár az egész szoba. A falakról mállott a
vakolat, a bútorok öregen és porosan álldogáltak. A karjaimat oldal irányba
kellett kinyújtanom. Köteleket tett a csuklómra, melyek a falakon lévő
kampókhoz voltak rögzítve. Annyira feszített, hogy a levegővétel is nehezemre
esett. Gyakorlott mozdulatokkal dolgozott. Talán nem én voltam itt az első.
Szorosan mögém térdelt. Beszélni kezdett.
Először a lehelete borzongatott De mikor a kezei megmarkolták a derekam már
csak az undor maradt. Büdös szájszagát a lihegés miatt egyre jobban éreztem.
Szétnyitotta magán a köntösét és magához húzott, a tetszetős övvel pedig szó
szerint csatakos testéhez kötözött.
- Így szenvedett Jézusunk a
kereszten!- vinnyogta a fülembe. – Most kitárom neked a lelkem, megmutatom mi a
szépség gyermekem. Tanuld hát a zsoltárt!
Csak beszélt
és beszélt, hosszú időn keresztül. A teste rángott, a hangja pedig könyörögve
mormolta a zsoltárokat. Egyszer csak mozdulatlanná dermedt. Éppen megszólalt a
templom harangja. Kegyetlen hangja betöltötte a kis szobát.
Kiszabadította
a testét a köntösből. Végre fellélegezhettem. Fájtak a karjaim, sajgott a
térdem. A hátamon a pap verítéke folyt, és a combjaimnál meg valamilyen nyálkás
meleg anyag. Azt hittem vége. Eloldoz és elmehetek. De tévedtem. Megint.
Perceken
keresztül csendben volt, a neszekből úgy ítéltem, hogy elrendezi magán a ruhát.
De nem ez történt. Elém állt, kezében a Biblia, rajta pedig a megszokott
reverenda.
- Szenvedett Jézus érted. Most
szenvedj te! – a hangjában nem volt se düh, sem szánalom. Újra mögém lépett és
a könyvvel a hátamra húzott…
Azt
az estét sosem fogom elfelejteni. A tiszteletes úr vitt haza. Jócskán fent járt
már a Hold. A szekéren fekve néztem a csillagokat. Azt reméltem eljön értem egy
angyal és elvisz. De a csillag, csillag maradt. A szekér nyikorogva megállt, a
lovak horkantottak egyet, én pedig a földön kötöttem ki. Úgy dobott le a pap,
ahogy apám reggel fel.
Az
anyám vitt be a házba. Csendesen sírt, miközben levetkőztetett. A kamrából
langyos disznózsírt hozott, azzal kente be a hátam és a combjaim. A csuklómon
látszott a hús. Túlságosán fájt ahhoz, hogy hozzá érhessen.
Képtelen
voltam sírni, sőt bármire képtelen voltam. A szemem sem tudtam nyitva tartani.
Hamar elaludtam. Mozdulatlanul és sokáig feküdtem az ágyban. Az anyám gyakran
cserélte a zsír dunsztot a hátamon. A csuklóim pedig meleg kecsketejjel
mosdatta.
- Tanuljon tisztességet a kis
fattyú!- mondta apám, mikor benézett hozzám. – a plébános úrnál jó kezekben
van, kiűzi belőle a démonokat, meglátod! Nem hagyom, hogy a te átkod őt is
elkísérje. Ő az én biztosítékom, hogy a mennybe jussak, és te Éva nem tehetsz
ellene semmit!
Nem
tudtam, hogy miről beszél az apám. Milyen átokról és miféle megváltásról. Csak
azt, hogy a szó az, szó. A kötél csak kötél, az ütleg pedig csak ütleg mindegy
miért is kapja az ember. Minden az, aminek látszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése