A negyedik álom
Minden
falunak, minden közösségnek megvannak a jellegzetes alakjai, akik így vagy úgy
mások, mint a többség. Nem abban a korban élek, hogy a másság erény vagy
dicsőség, vagy egyáltalán elfogadott lehetne. Ellenkezőleg. Minden hónapban van
itt bőven kövezés, akasztás, boszorkányégetés vagy éppen vízbe fojtás. Ezek az
események nem számítanak különlegességnek vagy ünnepnek. Olyan megszokott
dolgok, mint a vasárnapi Istentisztelet vagy a kéthetente lezajló
alamizsnaosztás. A gyerekeket karonülő koruktól fogva elviszik ezekre az
eseményekre. A tiszteletes szerint azért kell, hogy megtanuljuk, Isten szeme
mindent lát - és persze, hogy senki sem kerülheti el a sorsát. A faluvezető
szerint azért, mert a bűntől és persze a büntetéstől való félelem összetartja a
falu népét. Azt mondani sem kell, hogy a vezetők és a tiszteletes kéz a kézben
járnak. Elsősorban és leggyakrabban, a már jól ismert kocsmába.
Az
itteni emberek közt akad szép számmal furcsa vagy különc alak. Egyik napról a
másikra szokott kiderülni, hogy a három házzal odébb lakó szomszéd rendszeresen
szemmel veri a teheneket, vagy a szatócs lánya az ördöggel hál. A múltkor azért
kövezték meg a molnár fiát, mert piros mellényt húzott szerdai napon. Mindenki
tudja, hogy ez a nap a szűziesség és a szerénység napja az Úr szemében, így
minden hívő ember csak halovány színű ruhákban járhat. Anyám egy teljes hetet
töltött a fiúnál, próbálta felerősíteni, és gyógyítani, hogy az aratás kezdetére
jobban legyen. Piros mellény ide, szűziesség oda, minden kézre szükség volt a
földeken.
A
különc alakok errefelé bolondok. Őket talán ez védi a falu kegyetlenségétől.
Élt itt egy család a közeli dombon túl. Az asszonyt nagyon szerettem. Anyámmal
jártam hozzá kecsketejért. Néztem, ahogy fejte az állatot. Mindig melegen ittam
a tejet. Hozzá bodagh-ot kaptam. Mire odaértünk hozzá, már meggyúrta a
kovásztalan kenyeret. Anyám is sütött mindig, de ez más volt. Ízesebb és
lágyabb. Pedig ugyanazt gyúrta bele, lisztet, sót meg langyos vizet. A
sparhelt lapján sütötte szép egyenletesre. Mindig faggatta az anyám, mi a
titka, mitől ilyen ízes az étek. De ő csak mosolygott, vagy nevetett. A titkát
megőrizte.
Volt
két gyereke. Két csúnyácska fiú. Az egyik megvakult, mert megtaposta a bika. Az
ura favágóként dolgozott az uradalomban. Szorgos, jóravaló emberek voltak ők.
De bolondok nem. Egyetlen vétkükként azt rótták fel, hogy együtt fürödtek a
patakban. Ezt a falu vénasszonyai nagyon rossz néven vették. De ők csak
nevettek rajtuk. Isten adta a testünk, mért kellene szégyenkeznünk miatta?
Mindig ezt hajtogatták. Így ment ez éveken keresztül.
Egy napon
aztán látjuk ám, hogy a favágó rohan a dombon, egyenesen felénk. Apám szaladt
elé, míg anyám szégyenkezve fogta be a szemem. Nem tudom, mi történt pontosan,
annyit értettem meg a szomszéd szobában zajló beszélgetésből, hogy az asszony a
kért gyerekével a patakra ment fürdeni. A favágó pedig az uradalomból jövet ott
találta őket elvágott torokkal.
Sokáig
hallottam a zokogását, ami egy idő után halk vinnyogássá szelídült. Csak azt
ismételgette, hogy a patak elvitte a vérük.
Egy
hét után temette el őket csendben. Nem kereste senki bűnösöket. Az pedig, hogy
az asszony bal melle hiányzott szót sem érdemelt. A pap dörgedelmes
prédikációjában kijelentette, hogy az Úr haragja sújtott le a parázna asszonyra
és gyerekeire. Ráadásul nem elég, hogy ilyen csúfos véget értek, az egyház
kiátkozta a családot, lelkük így sosem nyerhetett békét. A mennyország kapuja
örökre zárva marad előttük. Ez volt a létező legnagyobb büntetés. Az özvegy
nap nap után négykézláb csúszta a templomot, irgalomért könyörögve. De senki
nem hallgatta meg, sőt aki tehette még rúgott is rajta egyet.
Egy
nap, egy őszi nap, szakadó eső köszöntötte a templomba igyekvőket. A favágó,
aki akkora már elvesztette a munkáját, bőrig ázva, a kapuban térdelt,
irgalomért esedezve. Persze mindenki átnézett rajta, vagy köpött egyet. A férfi
átfagyott, próbált beljebb csúszni Isten házába. Ekkor a szentatya oda lépett
hozzá, és arcon csapta. Azt üvöltötte, hogy takarodjon ki, mert mocskos, és
tisztátalan. Ekkor a térdeplő szaggatni kezdte az amúgy is rongyos ingét. Attól
a naptól kezdve mezítelenül járt kelt a faluban. Csak nevetett és nevetett, azt
kérdezgette, hogy nem látta-e valaki az asszonya mellét, vagy a gyerekei vérét
nem mosta-e ki valahová a patak. Hát így született a mi falunk bolondja.
Hosszú
évek teltek el. Anyám mindig megetette a bolondot.
Mindenki elfelejtette már a
történteket. A gyilkosságok, és a halál gyakori vendég volt nálunk azokban az
időkben. Havi rendszerességgel kerültek elő halottak. A női testeket gyakran
megcsonkolták. Bárhogy kutatok az emlékeimben, senki nem járt utána, hogy ki is
volt a tettes, ki követte el ezeket a borzalmakat, és főleg miért.
A
vének egyszerűen tiltott területté nyilvánították a patak partját, és a
körülötte elterülő kiserdőt. Aki odamerészkedik, az magára vessen, mondogatták.
Anyámmal
nagyritkán kimentünk az erdőbe. Szüksége volt a főzeteihez néhány virág
szirmára, és az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nagyon szerettük az erdei
szedret és a vadmálnát. Féltem, annak ellenére, hogy fogta a kezem, és
biztatott, miszerint nem érhet baj. Engem nem. Megígértette velem, hogy ha vele
valami történik, hazafutok, úgy, hogy vissza se nézek. A szavamat vette.
Az
egyik alkalommal nagyon mélyen bent jártunk már a fák közt. Vihar tombolt, de a
sűrű, öreg lombok alatt menedéket leltünk. Az anyám leguggolt elém, és azt
mondta, találkoznia kell itt néhány emberrel. Szorosan rám tekerte a nagy
fekete kendőjét, és kérte, hogy akármi történik, meg ne szólaljak. Ha élni
akarok, akkor ne. Kitört a frász a szavaitól. Látta a rettegésem, és
elmosolyodott. Azt hiszem az volt a célja, hogy ezt érezzem.
Néhány
perc múlva a bokrok megmozdultak. Alig hallhatóan. Azt hittem, csak egy eltévedt
őzsuta az. Már vártam, hogy kidugja a fejét. E helyett egy idegen arc jelent
meg. Cserzett bőre, élénken csillogó szeme kortalanná tette. Azt hiszem, férfi
volt. Bár a teste vékonyka, a haja pedig copfban összekötve lógott alá.
Anyámhoz lépett, fojtva beszélt. Nem értettem mit, és főleg azt, hogy miért.
Honnan ismeri őt anyám? Ki ez? Találgattam, alig nyolc évem emlékeiben kutatva
hagytam, hogy magával húzzon a bokrok közé.
Egy
tisztáson találtam magam. Sokan voltak. Főleg férfiak, néhány nő, de gyerek
sehol. Egy őszülő férfi elé vezettek. Anyám meghajolt előtte. Magával húzott,
így jelezve, tegyem én is azt. De képtelen voltam rá. A döbbenettől és a
félelemtől mozdulni sem bírtam. Ha agyonütnek, akkor sem tudtam volna levenni a
szemem a ülőalkalmatosságról. A manu - így szólították a férfit - egy levágott
női fejen üldögélt. Ahogy érzékeltem, ez a tény rajtam kívül senkit sem zavart.
Manu
hirtelen felállt. Egy csonttal felém intett. Anyám közelebb taszigált hozzá.
Először a fogam nézte meg. Akár egy lókupec a vásárban, úgy méregetett.
Számolgatta a fogaim, vizslatta a hajam, a pipaszár lábaim és a kezem. Az
ujjaim hosszát is megmérte. Aztán a fejemre tette a kezét, a fülembe pedig
idegen szavakat súgott. Tébolyító vágy tört rám, futni akartam, menekülni
bármerre és bárhová. Mindegy merre, csak innen el. Mintha az egyik rossz álmom
kelt volna életre. Azzal a különbséggel, hogy innen nem volt menekvés.
Míg
a vezető kántált, mindenki lesütött szemmel, fél térdre ereszkedve várt. Anyám
félrehúzódva figyelt. Amit odaátról kaptál, ember el ne vegye tőled. Ezt
ismételgette. Meg sok mindent mást. De csak ennyit értettem. Miután befejezte a
sajátságos áldást, fura szagú port szórt a fejemre. Kékes fénnyel izzott fel,
ahogy a bőrömhöz ért. Égetett. De nem mertem még nyöszörögni sem. Nem értettem
én az egészből semmit. Csak menekülni akartam, azt kívánva, legyen vége ennek az
egész tébolyult álomnak. De korántsem így történt.
A
nők színes kendőket tettek elém. Kihámoztak anyám elnyűtt holmijából, és az
övékbe tekertek. Az egyikre vörösen nyíló rózsákat varrtak, a másikat pedig
ezerszínű madarakkal hímezték tele. Meglepően melegek és finomak voltak. Aztán
egy tálban meleg kecsketejet hoztak, meg kellett innom az utolsó cseppig. Majd
ugyan abba a fatálkába a saját vérét csöpögtette manu. Mélységesen vöröslött,
akár egy kút feneke. Meg kellett innom. A vér íztelenül és szagtalanul úgy
csúszott le a torkomon, ahogy egy gyík surran a meleg kövek közt. De ahogy a
gyomromba ért, nehéz lett akár a malom köve, és égő, akár a templomi fáklya
tüze. Aztán csend lett…
Otthon,
az ágyamban tértem magamhoz. Azt hittem csak egy rossz álom volt ez az egész.
Magamhoz öleltem a zsákból varrt babám, és anyám figyeltem, aki éppen két
kendőt zárt el a nagy komódba. Az
egyiken egy rózsa vöröslött… Fájt a gyomrom és a fejem. Az igazság az, hogy
féltem. Néztem anyám, és akkor először félni kezdtem tőle.
Soha
többé nem mentem abba az erdőbe. Anyámmal nem beszéltünk a történtekről. Talán
jobb is volt ez így.
Néhány
évvel később a kocsmában hallottam a tiszteletestől, hogy a szomszéd faluban
felakasztottak tíz embert. A két falut összekötő erdőben fogták el őket. Sok
eltűnt halottat találtak meg a táborukban. A pap szorgosan hányta magára a
keresztet, miközben arról beszélt, hogy a vezetőjük, aki egy levágott női fejen
üldögélt, utolsó kívánságaként egy fiatal lány bal mellét kérte jól átsütve.
Éppen
amikor, mikor ezt kimondta, a szél kivágta az ablakot. Manu, manu… ezt
üvöltötte a szél…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése