A hetedik álom
Az
első korty keserűsége szétáradt a csontjaimban. A fanyar illat belerágta magát
a szoknyám és a ködmönöm szövetébe. Hiába fúrtam a vastag prémszegélybe az
orrom, a szag mindenhol utolért. Gyűlöltem. Mert darabokra tépett, mert a
mélybe húzott, és legfőképp, azért, mert élvezetet okozott. A testemnek és a
lelkemnek egyaránt.
Gyerekként
nem értettem mi ez a furcsa érzés, nem sejtettem mit takar a borzongás.
Felébredtek a vágyaim, érzéki mámorba hajszolva. A pap első érintésére
emlékeztetett. Görcsösen rándultam össze. Anyám nevetett, mintha a
gondolataimba látott volna.
- Nincs itt, ne félj… súgta. Csak
kettesben vagyunk mi élők. – Ezt hallva, előző riadalmam még nagyobb félelem
váltotta fel. Olyasmi történt velem, amit nem értettem. És az ember ösztönösen
fél, fél az ismeretlentől. De mára a félelmek emlékké szelídültek bennem, így
csak mosolygok az egészen.
A virágszirmok
lassan főttek. Kesernyéjük betöltötte a temetőt. Csak itt, a régi kripták
mögött tudtam nyugodtan megfőzni a főzetet. Ide a kutya se jár ilyen korán.
Éjjel szedtem a virágot. Anyám arra tanított, ha egy növényből főzetet akarok
készíteni, mindig éjjel kell begyűjteni. Mikor már Holdanyánk fáradtan gubbaszt
az égen. Ez éjfél után körülbelül 2 órára esett.
- Csak a hazugok használnak
szárított növényeket. A munkáddal adózol az égnek, ne feledd - mindig ezt
mondogatta, miközben a kezét fogva csetlettem-botlottam mellette a réten, vagy
az erdőben az éjszaka közepén. Jaj, mennyire haragudtam rá, hogy fölvert édes
álmomból. De őt ez nem zavarta. Vitt magával télen, nyáron, száraz vagy esős
időben egyaránt. Minden út után reménykedtem, hogy az volt az utolsó.
Fogadkoztam minden szent bokájára (mert hát egyéb testrészüket, ne adj Isten
szívüket megemlíteni főbenjáró bűn lett volna), hogy én soha, de soha ki nem
teszem a lábam ide gyűjtögetni, ha már nagylány leszek. És most mi van? Az
egész éjszakát a begyűjtéssel töltöttem. Nesze neked fogadalom! Jót nevettem
saját butaságomon. Lehet anyám is így fogadkozott hajdan? Már sosem tudom meg.
Azt
vettem észre, hogy csorognak a könnyeim. Elkészült a főzet. A kézfejemmel
megtöröltem a szemem és taknyos orrom. Nem is mertem arra gondolni, hogy reggel
hogy mosom le a vörös színt a bőrömről és a ruhámból. Apám valószínűleg szíjjal
fog emlékeztetni arra, hogy mennyi munkájába került a ködmön. De ez most nem
számított. Repülni akartam, felemelkedni, és zuhanva alászállni anyám után, az
őseimhez.
A
falusiak közül szinte senki nem tudta, hogy milyen titkot rejt a pipacs
fenséges szirma. Szedték a lányok, hogy tojást fessenek vele a jövendőbeli
kérőiknek, vagy azért, hogy pirosítsák vele az arcuk, a titokról mit sem
sejtve. A szirmok elrejtették áldásuk.
Én is csak
akkor szereztem róla tudomást, mikor anyám elvitt magával az öreg tejesasszonyt
gyógyítani, aki a szomszéd falu határában élt. Azt beszélték, hogy a háza vele
együtt öregedett. Igazuk lehetett. Az épület megrogyott, a gerendák meghajoltak,
akár az asszony háta, az ajtók, ablakok és a fapadló recsegett-ropogott, mint a
csontjai. A falak sárgán vigyorogtak
ránk, és a vakolat hámlott, akár a vénasszony arcbőre. Az első perctől kezdve
irtóztam tőle.
Halálán volt.
Anyám hónapok óta járt hozzá. Az igazság az, hogy meggyógyítani nem tudta, csak
enyhített a szenvedésein. Főzeteket és kenőcsöket készített neki, fürdette és
takarított rá. A tejes asszony pedig kecskével, sajttal és friss tejjel
fizetett érte. Hálás volt, mert anyámon kívül senki sem nyitotta rá az ajtót jó
ideje. A falusiak babonás népek, féltek a betegségtől, akár a tűztől.
Az én dolgom
mindig az volt, hogy vizet forraljak, kifőzzem a csíkokra szaggatott lepedőket,
és sót meg hamut szórjak a ház köré.
- Mikor gyógyítasz lányom,
megnyílik az ég. A fény benned ölt testet. De ahogy a kapu megnyílik, és a fény
a testedbe költözik, a sötétség is követeli a jussát. Sok kárhozott lélek él
köztünk. Ezért kell a só. Mert az felmarja a föld mocskát, a hamu pedig falat
emel élők és holtak közé - ezt tanította. Én pedig tettem a dolgom. Ha anyám a
fény, akkor védtelen a gonoszság ellen. Vigyáznom kellett rá. Így szórtam én a
sót meg a hamut marokszám. Nem sajnáltam sehonnan sem. Nagy igyekezetemben
jutott az áldásból a hajamba, ruhámra, de még a bugyogómba is. A szemem marta a
hamu és a só keveréke. Sírtam, mint az újszülött az első pofon után. Anyám
ilyenkor nem törölte le a könnyeim, hanem egy üvegcsével fogta fel őket
Miután
elvégeztem a dolgom, húztam a vizet a kútból, hordtam a csöpp konyhába. A
kemencében ropogott a tűz. Egy girhes macska aludt mélyen a padkán. A vödörből
egy béka ugrott ki. Látszott, hogy a kútvízen nevelkedett. Senki sem bántotta
őket. Úgy tartották, nyálkás bőre elűzi a betegséget. Tévedtek. Ez a ház
bűzlött a halál ígéretétől. Seprűvel gyorsan kihajtottam a rusnya állatot a
verandára. Ekkor megjelent anyám. Kérte, hogy adjak neki egy kisebb fazekat.
Egy fehér vászonzsákból vörös virágszirmokat szórt bele. Az éjjel szedett
pipacs szirmai voltak. Hideg vizet öntött rá. Azt mondta, azért, mert a hideg
víz összerántja a szirmokat. Nem szökhet meg belőlük a napfény. Lepedővel
bekötötte a fazék száját. Ezt a főzetet nem szabad megkeverni, egyetlen egyszer
sem.
Amíg
főtt a szirom, tettük a dolgunk. Illetve anyám. Én meg a sarokba ülve
imádkoztam az asszony üdvéért. Szerencsére úgy tanultam, hogy áhítat közben
hajtsam le a fejem. Így nem kellett látnom az asszony hasán serkenő keléseket.
Csak a szaguk jutott el hozzám. Menekülni szerettem volna. Elfutni bárhova, ahol
tiszta levegőt szívhatok.
Mikor
már a rosszullét környékezett, anyám a konyhába vitt. A fehér vászon a fazék
tetején már érett barnára változott. Fanyar illat járt át mindent. Szinte vágni
lehetett. Ekkor leemelte a fazekat és a lócára tette. Kibontotta a kötelet, és
kicsavarta a szövetet. Sziszegett a fájdalomtól, mikor a fazékba nyúlt. A
forrásban lévő víz bugyogva harapott a kezébe. A szirmokat ugyanis kézzel
szedegette ki belőle. A vászonba csavarta őket. A főzetet egy nagy alumínium
bögrébe töltötte. A fazéknyi vízből alig egy 3 deci folyadék maradt. Sűrű,
mézbarna folyadékkal telt meg a pohár. A fanyar illat bódító hatással volt rám.
Megijesztett.
A
szobában szuszogva várta a tejes asszony az italt. Úgy kortyolta, akár a
kiszáradt föld az esőt. Szinte egy szuszra felhajtotta. Aztán csend lett…
Anyámmal
a sarokba húzódtunk. A kopott hokedlin az ölébe ültetett. A mellkasához
szorította a fejem, mikor az asszony üvölteni kezdett. Őrült vigyorral tépte
magáról a ruháit, hogy meztelen testéhez érhessen. Nyögött és sóhajtozott.
Valakihez beszélt. Kérte, tegye őt boldoggá még egyszer. Aztán egy pillanatra
elcsendesedett. Anyám felé fordult, és azt suttogta, köszönöm neked gyermekem.
Ezután úrrá lett rajta az őrület.
Hosszú
idő telt el. Nem használtam a főzetet soha. Féltem tőle. A tejes asszony halála
után anyám magához hívatott. A kezembe nyomta a vászonba csavart
pipacsszirmokat. Ásd el a temetői fűzfánál. Mélyen, akár a kút. Mert a múltat
temetni kell.
Azon
az éjjelen kivitt a rétre. Pipacs lepett el mindent. A Hold fényénél úgy
fénylett akár az eleven, hömpölygő vér. Egy fa tövébe húzódtunk. Rám
parancsolt, hogy akármi is történik, meg se nyikkanjak. Az ég tisztán
ragyogott, sehol egy csillag. Anyám, mintha kitalálta volna a gondolataimat így
szólt:
- Az ég ma egyesül a földdel. A
pipacs szirmai felolvadnak a szélben, így hintve vágyat a világra. Álmot hoz ma
az éj a falu összes lakójának. A saját múltjukat fogják újra élni, azért, hogy
holnap megint felfedezzék, mi a hit. Hit az őseik szellemében. - Furcsán
beszélt, átszellemültem. Mintha az ő szemében gyűltek volna össze a csillagok
arra a percre. – Azért vagy itt, hogy lásd az élet születését lányom, és mert
úgy döntöttek, te leszel az ajándék. – Mikor ezt kimondta, eltűntek a szeméből
a csillagok. A szívemen koppant mind, mind, hogy megfagyasszon és megrémítsen.
Anyám arcán torz vigyor ült, olyan, akár a tejesasszonyén halála percében. A
frász kerülgetett. Sikoltani szerettem volna és futni, elfutni minél messzebbre
erről az átkozott helyről. De anyám megelőzött. Megragadta a karom, és nem
engedett. Köténye alól előhúzott egy üveget. Amiben a könnyeim gyűjtögette. A
szájával kihúzta a fadugót, majd kiköpte. Felém nyújtotta. Nem mertem nem inni
belőle. A keserű méreg lassan csorgott le a torkomon. Azt hittem, hogy elnyel a
föld, vagy valami hasonló, ha megittam. De nem történt semmi.
A
bokrok közül szinte végszóra két asszony lépett ki. Ahogy közeledtek, az
egyikben a gyógyítóm ismertem fel. Mikor odaértek, szertartásosan meghajoltak
előttünk. Anyám viszonozta a köszönést, és félreállt. Magamra hagy, magamra
hagy, sikoltottak bennem a gondolatok. Bőgni kezdtem. De ez egyiküket sem
érdekelte. A fák mögé vezettek. Tűz égett, fénylő lángokkal, és éhesen. Igen,
úgy éreztem, engem akar mind. Pedig csak az üstöt nyaldosták, amiben szirmok
főttek. Gyors mozdulatokkal kiszedték a fonnyadt sziromleveleket a vízből, és
bögrébe merték a folyadékot. Mindhárman nagy kortyokkal nyelték a nedűt. Miután
végeztek, a számba tömködték a szirmokat.
Csak
arra emlékszem, hogy a szirmok életre keltek a számban, tekeregve kúsztak a
torkomon lefelé. Rágnom kellett folyamatosan, mert ha lenyelem őket, meghalok.
Csak álltam és néztem az anyám. Őrült táncba kezdett, ruháját ledobva,
szemérmét feledve felszabadultan táncolt. Nevetett és forgott, körbe-körbe. De
hirtelen megállt, és valaki köré fonta a karjait.
Feltámadt
a szél, farkasüvöltést sodorva felénk. A fák ágairól hárpiák szálltak fel,
vaskos csőrük hangosan csattogtatva. A fejünk felett köröztek. A virágokról pillangók
keltek útra. Messze szálltak, ahová a szemem már nem tudta őket követni.
Eszembe jutottak anyám szavai. Ahova pillangó száll le, ott átjáró nyílik egy
másik világba. Azon az éjjelen sok-sok ajtó nyílt meg…
Anyámat
figyeltem. A teste hullámzott, akár a meleg tej friss illata. Karjaival
valakibe kapaszkodott. A szemében újra ezer meg ezer csillag fénylett. Egy
pillanat alatt leszállt a köd, sárgás fénybe vonva mindent. Azt hittem káprázik
a szemem, mikor megláttam anyám partnerét. Egy magas, szikár alak volt, furcsa
köntösbe burkolódzva. Valahogy vele élt a szövet. A másik két asszony szintén
hasonló alakokkal táncolt. Félelmem ellenére is éreztem a vágyat mindenhol.
Szépek voltak így együtt, és buják. Összefonódva tekeregtek, nevetve és
beszélve. Mint egy mesebeli történet. Csak ők nem rajzolt figurák voltak. Hanem
az anyám, és egy idegen, aki Kedvesemnek szólította.
Talán
megérezték, hogy figyelem őket. A lény kibontakozott az ölelésből, és elindult
felém. A lábamnál megmozdult a fű. Lenéztem. Két szilf volt az, és néhány
sziromlény. Földig hajoltak uruk előtt, aki elém lépett.
Olyan
volt, akár egy ember. A testét vékony, fényesen csillogó szőr borította. Mintha
selyembe burkolódzott volna. A köpenye hirtelen mozdult, és szétnyílt előttem.
Csak akkor fogtam fel, hogy a köpeny nem is ruhadarab, hanem nemes ívű szárny.
Tollal és finom pelyhekkel. Akár a freskók és a Biblia angyalai.
Meglepetésemben elfelejtettem rágni is. A szirmok akár a vércsék, úgy csaptak
le rám. Csúszni kezdtek lefelé azonnal. Köhögve kezdtem újra a rágást. Az
idegen megérintett. Ujjaival megemelve az állam, a szemembe nézett. A hanga mély
bariton, mélyebb, mint az öreg templom harangja.
- Lányom vagy, a vérem. A
könnyeid most megvédtek, de legközelebb magammal viszlek. Ideje hazatérned. - A
szavai leforráztak. A döbbenet végig kúszott a gerincemen, a tarkómon át a
fejem búbjáig. Úgy éreztem, szétszakít az érzés. Annyira belefeledkeztem a
szavaiba, hogy észre sem vettem, mikor és hogy tűnt el.
Arra
eszméltem, hogy énekelnek a madarak. Bántotta a fény a szemem, hunyorogva anyám
kerestem, aki a fűben, pipacs ágyban hevert félájultan, kielégülten, boldogan.
Sírva ébresztgettem.
Otthon
nem beszéltünk. A nagy fa dézsában a térdeimet átkulcsolva üldögéltem. Anyám
forró vizet töltött még bele, majd illatos olajba mártotta a csontfésűjét.
Ezzel kezdte kibontani a hajam. Dúdolt, valamilyen ismeretlen régi dallamot.
Mikor kiszálltam, gondosan megtörölgetett. Belecsavart a vászonlepedőbe és a
fülembe sugdosott. De képtelen voltam felfogni a szavait. Mikor lefektetett, megcsókolta a homlokom. Mosolyogva mondta
- Aludj gyermekem, apád elégedett
veled. De ne félj, nem engedem, hogy elvegyen. -
Aztán felállt és kiment. Az
ajtóban még visszafordult és azt mondta, a főzet segít emlékezni, és
kapcsolatot teremteni a múltammal, ha már ő nem lesz.
Talán
eljött az idő, hogy emlékezzek. Egy szuszra ittam ki a könnyeim. Hosszú ideje
gyűjtögettem, ahogy tanultam. A könny mérgező, a másik világ lényei irtóznak
tőle. Olyan kötelék az élőkhöz, amit még ők sem tudnak eltépni. Majd megittam a
pipacs virág szirmaiból készült főzetet.
Percekig nem
történt semmi. Csak álltam egyhelyben. A Hold unottan üldögélt az égen, a
csillagok rég eltűntek mind. Magamra maradtam. A főzet mocorogni kezdett
bennem. Lassan áradt szét az ereimben, a szerveimben. Lüktető, élő lett a
véremmel keveredve. Belülről perzselt. Elöntött a vágy. Minden átmenet nélkül.
Cseppekben gyöngyözve gurult a combjaimon a föld felé. A lélegzetem
felgyorsult, a gerincem megfeszülve követelődzött. De ennél több nem történt. A
szememre köd ereszkedett, hallottam a hárpiákat felrebbenni, éreztem a pillangók
szárnyát, ahogy hozzám értek.
De valami más
is megérintett. Ismerős illat köszönt rám. A hangja korbácsként csattant a testemen.
A lelkem pedig felsírt. Kinyitottam a szemem. Ott állt előttem. Kortalanul és
fenségesen. Suttogva érintett, ölelt és csókot lehelt.
- Hát hazatértél gyermekem…
hét álom - hét mese, felnőtteknek
VálaszTörlés