garai péter pándor streetart (1)

Jó, ha van karaktere egy fészbukos idővonalnak, egy Instagramra feltöltött fényképsorozatnak. Persze nem kötelező ez, ha valaki a családját szeretné az ismerősöknek megmutatni, vagy egy újságcikket megvitatni, erre is jók ezek a társasági oldalak, de vannak, akik belépőnek használják a különböző művészetek gyakorlásához, mert jobb itt próbálkozni, mint az asztalfióknak írni; ezért nincs igazán művészete a diktatúráknak, mert a visszacsatolások hiánya még azokat  is visszatartja, akik nem feltétlenül az itt és most számára alkotnak, hanem a vélt, távoli utókornak.

Vagy vannak, akik itt reklámozzák saját művészetüket - egészen jól működő marketing politikát lehet ily módon kialakítani, sőt talán nem is lehet ma már megmutatni magukat/magunkat a fészbuk nélkül.

Garai Péter Sándor tevékenysége más, egészen sajátos ezeken a közösségi oldalakon. A művészet egy olyan ágát "karolja fel", és hozza közel hozzánk, amiben inkább csak a bosszantó rendzavarást látta az ember. Rám ezek a zsinórban feltett "streetart" képek különös hatást gyakoroltak/gyakorolnak. Az utcai falfirkákban inkább csak a felháborító agressziót érzékeltem eddig, a rombolás igényét, én magam gps képein keresztül jöttem rá arra, ahogy ezek a képek egymás mellé helyezve sorakoztak/sorakoznak, hogy itt másról, többről van szó, az önkifejezés igényének egy sajátos, a különböző társadalmak által nem támogatott megnyilvánulásáról.

Egy falfirka inkább méltatlankodást vált ki az átlagemberből. Gps képein keresztül azt éltem át, amit tanultam valamikor - "a mennyiségi változás minőségi változásba csap át". Az egymás mellett látható, illetve periodikusan visszatérő, utcai rajzokról készült fotók egymás hatását felerősítik, művészetté emelik a bosszantó rendetlenséget. Így együtt megőrződnek az utókor számára, mert sorsuk egyébként a mulandóság. Minden olyan próbálkozásba bele van kódolva a kudarc, ami a streetart - ot integrálni akarja. Láttam ilyen kísérletet például a svédországi metróban - a giccs minősített esete. Láttam kijelölt falakat, azzal a felkiáltással: na, itt próbálkozzatok. Érdektelen így, nem lehet rá mást mondani. Az utca művészetének lényege a lázadás. Ez adja bosszantó, és ez adja izgalmas mivoltát. Azáltal, hogy gps egy hírfolyamba beemeli, akár el is veszíthetné érdekességét. Hogy miért nem veszíti el, nem tudom. Talán mert ezekbe is bele van kódolva a gyors változás, a mulandóság. És talán mert ott érezhető annak az alázata, aki ehhez a jelenséghez hozzányúl.

A felvételek Tel-Avivban készültek, ahol most él a streetart elkötelezettje. Nálunk nem nagyon van ilyen, gondoltam. Falun valóban nincs. Ott kevés a félreeső, megviseltebb állagú bérház, elhanyagoltabb épület, tűzfalak. Debrecenre - nagy faluként is szokták emlegetni, annak jó és rossz képzetével - szintén nem jellemző. De Budapesten - rájöttem, mióta erre nyitottabb szemmel járok az utcán -, van bőven. Nem zavarnak már, úgy tekintek rájuk, hogy ezek a falfirkák a városi folklór részei.

furim