Betölti ágyát a szépsége,
És felemelt keze hívogató.
Vagy tiltakozna, vággyal s félve,
Tudva, hogy ki lesz a látogató?
A remény oldja fel, mi benne
Egyre gyűlt csak, s lett súlyosan nehéz.
Jóslat zárját nyitná meg, s lenne
Számára a várt megmenekülés.
Az élet megállíthatatlan,
Ha hinni tud, kit sújt a félelem.
Mitől sérülne az ártatlan,
Mikor övé marad a szerelem?
Győzelem jön arany sugárral,
S ami oly édes, az egyesülés.
Arcán, látható mosolyában
Napjuk ragyog, s vár teremtőt, mi: ég.
Meddig tudhatunk úgy szeretni,
Hogy bennünk az egész élet szalad?
Két rész rohan egymást keresni,
Érezve inkább: együtt lesz szabad.
Vagy a megmentő szerepében
Egyiküké lehet a feladat,
S a másik, meglepetésképpen,
Magának is ajándékokat ad?
Itt fényes, gazdag pompájában
Örömünk vonzza a tekintetet.
Nézője ámul, s gondolkodhat:
Ilyen sokat ígérni hogy lehet?
Érteni kell, látszik a képen,
Hogy kettősünk együvé tartozik.
Régtől isteni s földi népen
Saját szenvedélye uralkodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése