Apró, magányos épület volt. Amikor
beléptem, csak az ajtót láttam.
Nem tudtam, mert direkt nem lehetett
tudni, mi vár rám odabent.
Valahonnan menekültem, ahol sok ember
volt: hatalmas csődület.
Tüntetők. Vagy ünneplők? Igen, talán
valami ünnep lehetett…
Vagy háború? Az üldözőim elől akartam
elbújni valahova?
Nem tudom, csak arra emlékszem, hogy
nekem kellett abba
az épületbe elsőnek belépnem, senki nem
előzhetett meg,
csakis így lehettem ott egyedül, amíg a
többiek, a tüntetők,
az ünneplők, vagy az üldözőim meg nem
érkeztek.
Mert, hogy utolérnek, és betódulnak abba
a pici épületbe,
az világos volt, de addig is egyedül
akartam benne lenni.
Akkor már egyértelmű volt, hogy egy
templomban járok.
Bent voltam. Rozoga lépcső vezetett fel
a toronyba egy
faajtó elé. Félve nyitottam be, éreztem,
hogy régóta
nem járt ott senki. Nem mertem hozzáérni
semmihez.
Pókhálóktól tartottam vagy valami
tapadós penésztől,
vagy… Vagy még inkább attól az ürességtől,
amit odabent
kerestem, és megtaláltam. Az tűnt olyan
veszélyesen
tapadósnak, mint a penész. Mi lesz, ha
rám is átragad,
mint egy vírus, egy fertőző, halálos
betegség?
De nem penész volt a falon, nem is
pókháló, hanem egymásra
festett, színes rétegek: a felső
türkizkék, alatta aranymintás
sárga vakolat. Hol az egyiket, hol a
másikat láttam, mintha alá
tudnék látni a felszínnek. Az
aranycirádák alatt kézzel írt szöveg.
Tudtam, hogy ott van, de amikor
odanéztem, mindig kifakult.
2018. október 27.
dokk.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése