(Berda József idézése)
Mennyi csodálatos dolog hirdeti:
milyen csodálatos vagyok én!
mennyi szépség él bennem, ami csodálatos!
mennyi csúnyaság züllik bennem csodálatosan!
de nem siratom sűrű vétkem
s az egykori jóra se vágyom.
Kell, hogy időmet bölcs mérséklet
és jóravaló szándék noszogassa.
*
Rossz álmok kínoztak éjjel és
odakünn beborult éggel
kétségbeesett eső zuhog
a lázas földre…
Szobrász az éj és úgy formál arcomon,
hogy kitaszít körömből és kizár,
de viszem boldog terhem a sötétnek,
egy álmomat, mely bennem megfogant.
*
A puha gazdagok csörgő aranya előtt
kipattannak a fényes kirakatok:
jó és rossz tetszés szerint.
Tőlem visszavett kamatokkal bőséget a sors,
szűk markát mégse bánom.
Szegénységem volt összes javam,
de a jót nem ölre mérik és
nem jussolják, nem cserélik.
*
Ó, Isten különös demokráciája!
Az erdő ízes gombákat, gyógyfüveket
és édes szamócát terem
a kóbor éhezőknek…
Pihenőt ad a fáradt szemnek:
valamiféle nyugalmat, felködlő bizakodást,
hogy a világ színe zöld, nem szürke, mint a por,
nem meddő, mint a szik,
s a kéreg alatt a szépség bujdokol.
*
Marokba szorítani az eget,
fehér szavakat írni fehér papírra…
Néha-néha csak ilyen szegénységet
kívánunk magunknak.
Csak fába vésni jeleinket,
csak falra festeni régi képmást…
De belül süppedt hallgatás,
égbolt és táj aluszik odakinn.
Papírjaink jeles álmoktól üresek,
elhagyott örömteli játékaink kegye.
*
Ó, álomban született versek,
koporsótok lett az álom,
most égő nap alatt
szomorún égtek-gyulladtok bennem
és senki sem engedi elmondani többé…
Kiáltanék, de hangom a torkom alján
nyüszítve megreked.
Miféle képzelt, földbe taposott lábnyomok,
vadcsapások, kárba ment szavak
kapatnak mégis számvetésre?
*
Ó, áldott,
Ó szomorú magamra hagyottság!
én nem zúgolódom többé
légyek bárki sorsa majd
Isten szegényeinek gazdag seregében…
Ó, vad bozontú lombsikátor,
lak már másik emberöltő!
Lakatra zárt a kurta létezés,
révedek nyirkos-rideg falakra.
Nem gondolok a gyöngyház-hajnalokra,
nem lendül karom friss vággyal ölelésre.
De külön utamra visszatérni
mért lenne jó okom?
Az új magányban egymást
miért engedjük el?
*
A halottak! a halottak!
hiába feketék minden éjszakák,
ők mégis jönnek – fehér körmenet --
inteni téged: vigyázz és ne felejts!
Nincs végső óra és nincs halál,
a bábból a pillangó kitalál!
Végül visszatérnek a holtak,
árnyékká oszoltan szállnak a széllel,
egyszeri útra, egyszeri rendülések csúcsaira.
Repessz sziklát, gördítsd sírjuk elől
roppant kőnehezékük.
Zúzd a kőtáblát, ha az őket
gyalázat-sorsra vetette!
*
Furcsa fiú vagyok én,
de ugye ti megbocsáttok nékem,
ha görbén megyek az utcán
és megcsókolom
a szomorú lovakat
mi jólelkű testvéreinket?
Kendőzöd magad, hogy könnyed
s könnyű sebeid ne lássuk,
de amit összehordtál nem csekély vagyon.
Mind, ami elfért érzékeny szemed retináján:
levélen gyöngy, fénylő bogár, csigák,
madarak, erdei vadak…
Ők ezerszer jobban ismernek téged,
mint mi, mert titkod titkukkal összenőtt.
Így mented át magad növő korokba,
földdel, savakkal elvegyülve.
Lehet-e nálad boldogabb szegény?
*
Óh, fiatalok! mégis!
én lelkem királyi csőcseléke,
nem!
Ó nem fogtok megszabadulni tőlem!
Szél rángatja a fát, hajlik, de kőrepedésben
mélyen fogódzik, csápos gyökerekkel.
Tévedsz, ha úgy hiszed,
hogy elfutsz életeddel.
Árnyékból szőlek, jól tudom,
de mindig elkísérsz ide.
A tárgyak kezedtől illetetlenek,
de mindenütt orcád kering.
Ó, hányféle másod hagytad itt:
ahogy a karctű rézlapon felejti árkait,
rovátkát húz homokba dűnék szele,
ahogy a felhő vízre ejti sietős árnyait…
És halga’ csak, vadkörte kiált útszéli szedernek:
„nézd ezt a szédült atyafit, bejárta a fél világot,
de sehol se jó neki, csak itt!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése