Fűri Rajmond Sportfogadás

Szeretek nyerni.

Minél nagyobb a nyereményem, annál nagyobb az örömöm, amit érzek, amikor megkapom azt, amire előzetesen számítottam. Sajnos, hogy a szerencse nincs segítségemre a nyerésben. Pedig az aztán nagy öröm lenne, ha pár percnyi húzogatás vagy írogatás és kevéske pénz befizetése után „megdobnának” egy jókora összeggel.

Nem a szegénység elmúlása lenne az öröm forrása, hanem a bizonyított tudás, vagyis a rendelkezésemre álló képesség látványos megjelenése, és ezzel létének igazolása: érdemes ember vagyok. Birtokomban van a tudás, legalábbis annak bizonyos darabkája.

Hosszú lenne kifejtenem, hogy mit is jelent valamilyen tudás birtokosának lenni szerintem, de annyit mondhatok, röviden, hogy nincs is másra szüksége egy embernek, mint annak tudatára, hogy valamiben eljutott a szakértelem szintjére, azaz: ért valamihez. Erről nem feltétlenül kell elismervénnyel rendelkeznie, hogy a kételkedést – például önmagában - eloszlathassa. Elég a róla alkotott meggyőződése, azaz a gyakorlottsága, és abban is a sikerei, amelyeket a magáénak mondhat. Szóval elég, ha van néhány győzelme vagy nyeresége, amelyeket ismételhet minden lehetséges alkalommal, hogy a tudását növelje, és a tudásáért járó ellenszolgáltatás összegét megemelhetőnek tarthassa. Arról nem szólnék, hogy ennek a tudásnak a megjátszása legalább annyira sikeres lehet, mint maga a tudás.

De vissza az örömhöz, amely a kis befektetés, nagy nyereség révén érheti az embert.

Azért emlékszem nyerésre abból az időből, amikor a kollégiumban péntek este kezdtük a lórum partit, és vasárnap este hagytuk abba, 10 filléres alapon, amikor a legnagyobb nyereménye valamelyikünknek négyünk közül 2 Forint volt a végén. Igaz, akkor 40 fillérbe került egy zsemle és egy doboz gyufa.

Pókerben soha nem volt pénzbeli nyereményem.

Amikor szakmai tanfolyamokon ültünk le ultizni, sikerült elkerülnöm a bálanyaságot. Betliket fogtam, húsz-száz ultikat nyertem. Elismerték a többiek a hozzáértésemet.

No, hát ez az egyik része a nyerés örömének, a tudás, az elismerhető vagy elismertethető tudás, míg a másik a nyeremény birtoklásán, megszerzésén érzett öröm, és persze büszkeség.

Amikor Görögország nyerte az Európa Bajnokságot 2004-ben, néhány selejtező megtekintése után kijelentettem a fiam előtt, hogy a görögök nyerik az EB-t. Mondjam azt, hogy ezt lehetett látni? Számomra, persze, nyilvánvaló volt – kellő szerénység nélkül mondhatom -, hogy az a tudatosság, ahogy kezelik az ellenfeleiket, amikor alkalmazkodnak annak játékához, és kellően felkészülve fizikailag, képesek megvalósítani azt a stratégiájukat, amelyben döntő jelentősége volt a megfelelő pillanat kiválasztásának arra, hogy lecsapjanak, és a helyzetüket gólra váltsák, letaglózva ezzel a gyanútlan, adott esetben erre teljes egészében felkészületlen ellenfelüket, mindent bemutatott a várható eseményekre nézve.

Hat lejátszott meccsükön összesen 7 (hetes) gólt lőttek, 4-et kaptak. Ha akkor fogadást kötök a végső győztesre, az Európa Bajnokra, netán nagyobb összeggel, akkor „kaszáltam” volna, ahogy mondani szokás. Azóta, persze, számtalanszor előhozódik a jóslatom, és büszkeségem mindig nő egy keveset, miután az idő, az eltelt idő, rendelkezik ilyen nagyító képességgel.

Ez a mostani eset sokkal bosszantóbb.

Amikor kialakult a BL elődöntőinek párosítása, és láttam a csapatokat játszani, véletlenül megint a fiam előtt jelentettem ki, hogy a döntőt a Chelsea és nem a Manchester City nyeri. Gyermekem rögtön megjegyezte, hogy fogadjak rá, és ezt – bevallom – magam is lehetségesnek tartottam. Meg igazi próbatételnek, ami egy profi hozzáértő tudása mértékének és tudása értékének valódi mérője lehet.

Aki biztos a dolgában, mert alaposak az ismeretei, mert előre látja, ami történni fog, miután kellően megismerte a várható fejleményeket, mintegy lepergetve magában a résztvevők szereplését, a választott stratégiát és taktikát, és arra is képes számítani, hogy milyen tényezők lesznek az igazán meghatározóak, amelyek a véletlen és a szerencse hatását is ki fogják tudni zárni a történni fogók sorából, az vállalja a saját véleményét, és merjen kockáztatni: tegye fel a pénzét, bizonyítva ismeretei alaposságát és komoly megbízhatóságát.

1.000Forintot szándékoztam arra a tippre feltenni, hogy a londoni csapat lesz a BL bajnoka.

Készültem a szupermarketbe vásárolni, és eldöntöttem, hogy a vásárlás után lemegyek az alagsori újságboltba, ahol sportfogadás is lehetséges, és megteszem a tétemet. Aztán azon kaptam magamat, hogy a tele szatyorral a piac felé tartok, kijőve az áruházból, mert a vásárolnivalók, a piaciak, elvonták a figyelmemet az elhatározásomról, a fogadásról.

Mi tartott vissza attól, hogy a pár métert, ami az alagsorig vezet, megtegyem, hirtelen futott végig a gondolataimon. Először is a nyugalmam, ami biztosított a meccs nézése közben akkor, ha nem kell a pénzemért izgulnom. Csak az is eszembe jutott, hogy ezt a csekély összeget éppen azért gondoltam megkockáztatni, mert ezzel még nem fogok tönkremenni, legfeljebb majd elmondhatom, ha vesztenék, hogy azért megvolt a bátorságom a kiállásra a véleményemért, ami – a Chelsea vereségekor – nem bizonyult megalapozottnak. Na, bumm! És akkor mi van? Le fogom vonni a következtetést, és meg fogom tudni, hogy mi volt a tévedésem oka. Nem is szólva arról, hogy mennyire nagyra tartom Pep Guardiolát,  a City mesterét, mint edzőt, mint labdarúgó szakembert. Aki, ha vesztenek a londoniak, túljárt az eszemen. Akkor pedig annak örülhetek, hogy bajnok lett egy másik csapattal, a Barcelona után, és annyi év elteltével, amire annyira vágyott. Az én 1.000 Ft-omat igazán megérdemelné.

Ha meg nyer a Chelsea, az maga a Mennybemenetel – nekem. Rohanva hívnám a fiamat, elújságolva neki a javaslata megfogadását, és leginkább a fantasztikus nyereményemet. Mert akármennyit is fizetnek arra a kis 1.000 Ft-ra, a bátorságom és a „szaktudásom” bizonyítása sokkal többet érhet!

A piacról kijövet már nem fordultam vissza a fogadásért.

Amikor Havertz berúgta a gólt, és Mahrez fölé vágta az utolsó City lövést, akkor vált véglegessé leszereplésem és lúzerségem, totálissá téve érthetetlen bénultságomat.

Ezért tart ott a magyar – gondoltam máris, ahol tart -, mert nincs a vérében a fogadás, a nyerés úgy, ahogy annak ott lennie kellene.

Okuljanak belőle akik akarnak és tudnak.