2014. november 6., csütörtök

Katha Fülöp Tamásné: egy vízköpő álma

gyakran vált áttetszővé ha valaki belépett. hagyta, hogy elnyeljék a falak.
nem bánta, szerette a kopottas barna színt, szerette a hűvös csendet. észre sem vette mikor váltak eggyé.
mikor az ajtó kinyílt, a hangos, érces hang betöltötte a termet.
senki sem látta, csak ő: ilyenkor a feszület megremeg válaszként, így köszöntve a betérőket.
"engem sohasem köszönt. én csak hűsölni járok ide és nem hinni." mindig erre gondolt, ha meghallotta a nyikorgást.
"ha itt élsz, te is megtanulod mi jelent feltételek nélkül hinni" gyakran jutott eszébe ez a mondat. a teremtője mormolgatta a születése közben. de soha nem magyarázta meg, soha nem mondta el mit jelentenek a szavak. jobbnak látta elhessegetni őket. nem akarta elrontani ezt a szép délutánt.
néha ráléptek a lábára, vagy a képébe dobtak egy egy taknyos zsebkendőt. nem bánta. nem érzett semmit. legalábbis úgy tudta, hogy az ő fajtája nem érez semmit. csak üldögélt. leggyakrabban az oldalsó kiszögelésben. az ablakok alatt. itt magasabbak a padok. nem ért le a lába, lóbálhatta.
ma nagy a jövés menés. biztosan ünnep közeleg. ilyenkor bűnbánóbb mindenki. mikor betért valaki, érzékelte. nem csak fizikálisan. a gondolatok ott keringtek a testek körül. sokan sírtak. sokan ígértek, hogy visszakapják az álmaik vagy a szeretteik. jelekre vártak. de vak volt mind. nem vették észre, hogy az őszinte érzések sosem maradnak megválaszolatlanul. de hát mit lehet tenni? nem akarták elhinni, hogy valaki vigyáz rájuk. valaki vigyáz mindenkire.
arra gondolt beszél velük, elmondja nekik, hogyan köszönti őket a kereszt. ha sírnak, a pici ember a feszületen némán sikolt, mert fáj neki az üres szó, és megmutatja, hogyan ragyog fel az ég, ha valaki csak egyszerűen, csendben megnyugvást lel a falak közt. az igazság az, hogy ez volt a legritkább. így ment ez több mint hétszáz éve. így hát hallgatott. nézelődött, és lóbálta a lábát.
éjszakánként, mikor a helyére mászott, eltűntek a gondolatai. eltűntek az emlékei és az együttérzése. csak az volt, aminek teremtetett. lenézett a városra. az aznapi zsákmányát kereste. találomra csapott le. válogatás nélkül.
most egy kisebb kell a szomszéd épületre. ott kicsi a torony. csak egy vékonyabb alkatú fér el. a tegnapi nem vált be. nem lett elég rusnya, mikor kővé dermedt. még a verebek is nevettek rajta. pedig azok közömbösek.
a város órái éjfélt kongattak. mikor megszólalt az első ütés lecsapott. mire elütötték az éjfélt már az új művét szemlélte. gyorsan és hatékonyan dolgozott. észrevétlenül. mert ilyennek teremtették.
ez a város az övé volt. az összes épületet az ő teremtményei őrizték. általában térdeltek. mielőtt a szemébe néztek, térdre kényszeríttette őket. szerette ezt a pózt. szerette nézni, hogyan hullnak térdre és maradnak így az idők végezetéig. a felismerés, hogy mit is látnak, eltorzította az arcukat, és a test is görcsbe rándult a félelemtől. groteszk lényekké torzultak pillanatok alatt.
a mai műve nagyon jól sikerült. várt egy kicsit, nézegette a csillagokat. majd elhelyezte a szobrot a szomszéd épület tetején. pont illett az arculatához, illeszkedett a kiszögellésbe.
másnap az oltáron üldögélt, mikor halotta, hogy a művéről beszéltek. azt mondták a nyers valóság és a művészet zseniális találkozása az alkotás. üzenet értékű. szerette volna megkérdezni, hogy mit is üzen az új szobor, de magára maradt. Elmosolyodott, mert az üzenet itt volt a falak közt. a csendben. erre gondolt és elindult kifelé. ma nem volt kedve nézegetni a betérőket. aludni akart.
- szia! - köszönt rá egy hang kifele menet.
- szia! - köszönt vissza ösztönösen.
már az ajtó résében volt mikor feleszmélt. "lát engem?! lát engem!" a döbbenettől összeakadtak a lábai, a füle beleakadt a kilincsbe.
a kis test vissza sem nézve haladt előre. az oltár fehér abroszára egy rajzot helyezett. egy fura kis lényt ábrázolt. barna bőre ráncos és kopott. itt ott áttetsző. a fülei nagyok, szétállóak és szőrösek. a fogai ritkásak. a teste alig nagyobb egy kandúrnál. szeme pedig hatalmas. nagy és borostyán sárga. pupilla nélkül. mint egy tavaszi virág. csak gonosz. nem nem, inkább csak hideg. érzelem mentes.
... ültek egymás mellett. az áttetsző test alakot öltött. itt leért a lába a padról. most egyébként sem volt kedve lóbálni. nem tudta mit gondoljon vagy mondjon. nem hitte el. nem hitte el, hogy valóság ez az egész. nem hitte, hogy valaha ez is lehet. valaki látja őt. valaki látja őt itt bent és nem fél tőle. hogy lehet ez?
a kislány ránézett. megérintette. meleg keze nyomán a kőtest átmelegedett. ölbe vette és elindult vele kifelé.
- hazamegyünk. - súgta a hatalmas fülekbe.
a templom ajtaja azon a napon is nyikorgott. de most valahogy lágyabban csengett. a meleg beszűrődött a kövezetre. ahogy odabújt a gyermekhez, kidugta a fejét. a feszületre nézett. a kiszögezett ember őt figyelte.
- köszönöm... - mondta, és befúrta a fejét a kislány hosszú hajába.
aznap délután a várost ellepték a röpiratok és a plakátok.
a város vezetősége elrendelte, hogy az összes vízköpőt el kell távolítani az épületek homlokzatáról véglegesen.


1 megjegyzés:

  1. Ezt én nagyon, nagyon szeretem. Szerintem ebből a vízköpőből lett Morthilla.

    VálaszTörlés