Az órák iránt mindig
különös vonzalmat éreztem. Anélkül, hogy a belső szerkezetük különösebben
érdekelt volna, a szerkezet funkciója bűvölt és bűvöl el mind a mai napig. Az
idő múlásának a tudása, az ezt tudatosító ketyegés – ó, azok a régi szép idők,
amikor még kakukkos órák és ingaórák is voltak - ha másért nem, ezért biztosan
visszavágyom a múltba.
Hogy vannak egyáltalán
órák, amelyekről elmélkedni lehet, arra egy napilap egy, pontosabban két cikke
irányította rá a figyelmemet. Az egyik egy falu toronyórájáról szólt, amit a
plébános nem akar megcsináltatni, mert nincs rá az egyházközségnek pénze, és a
polgármester segítségét kérik a falubeliek, aki fel is ajánlja, hogy kijárja az
ehhez szükséges összeget, de az undok plébános ezt visszautasítja. A másik cikk
okosan értekezik az elhangzottakról, kifejti az állam és az egyház
szétválasztásának szükségességét, valamint emlékeim szerint az adófizetők pénze
is szóba kerül, mondván, hogy a toronyóra működése/nem működése csak és kizárólag
a hívőkre, az egyházközségre tartozik. Egyet is értettem ez utóbbi logikus
okfejtéssel, kb. fél napig, amikor is valószínű az órák iránt érzett
nosztalgikus és ma is élő szeretetem okán egyszer csak más megvilágításban
kezdtem látni az óraügyet.
A toronyóra lehet, hogy
hivatalosan az egyházközséghez tartozik, de normális esetben magának érzi az
egész falu. Nincs lehangolóbb egy toronyóránál, amelyik nem mutatja, vagy
rosszul mutatja az időt. Halott az a falu (még ma is), amelynek a toronyórája
nem működik. Ha kettő van belőle, legalább az egyik. De jó esetben mindkettő.
Az óra közügy. A falu lelke. Világnézettől függetlenül. Kifejezetten szívet
melengető, hogy megmozdulnak a falubeli emberek az órájukért. Falun mindenki
ismer mindenkit. Másképp működnek a pártok, és másképp működik a demokrácia.
Másképp az egyház és az állam szétválasztása. Falun szót kell érteni. A
plébánosnak a polgármesterrel, és mind a kettőnek a faluval. Hívőkkel és nem
hívőkkel.
Az Újkert, ahol
Debrecenben lakom, szintén egy kisebb közösség. Mondanám, hogy falu a városban,
de ez csak a számokat tekintve igaz – egy lakótelepen, ahol tíz- tizennégy
emeletes házak vannak, és a munkahelyek, barátok, kollégák, ki tudja hol, az
együttélés személytelen. Nem is demonstrált senki, hogy hová lett a lakótelep
gyönyörűséges acélszerkezeten nyugvó órája. Akkor sem, amikor évekig nem járt.
De gyönyörű volt pedig az az Erdélyből áttelepült Váró Márton terve alapján
készült, fenséges és mégis barátságos acélváz. A négy lábú acél oszlop, fenn a kocka
óra, körben négy óralappal. Hogy a pingpong-asztalok tönkrementek az évek
során, fájó szívvel, de tudomásul vettem. Elöregedett a környék. De az óra
felett nem bírtam napirendre térni. Sem azon, hogy nem jár, sem azon, hogy
eltűnt. De én is csak magamban pufogtam. Eszembe sem jutott, hogy
szervezkedjek, netán hivatalos helyen érdeklődjek. A munkahelyen és otthon
zajlott az életem, csak harmadsorban és félszívvel voltam a lakótelephez
tartozó személy. De az órát nagyon szerettem, hogy más is szerette-e nem tudom.
Illetve most már tudom, hogy igen. Az óratoronyra rákeresve feljött egy
facebook oldal is, egy debreceni képeslapot tett fel valaki, amin az óra volt.
Volt sok hozzászólás, és volt nosztalgiázás. Talán ha hamarabb kiderül, hogy
milyen sokan szerettük, tehettünk volna valamit.
óratorony - krómacél, 1981 – tegnap olvastam a facebook-on, hogy 2005-ben
lebontották, mert balesetveszélyessé vált
furim
furim
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése