Fűri Rajmond Szóma

Tudomásul lehetett venni, hogy nincs mindig jelen. Vannak jelek, amikből következtet az ember arra, hogy változatlan a létezése. Egyszóval: van. Nem tűnt el, és nem lett az enyészeté.

Csak itt nincs, hogy látható és hallható legyen, ha kedve lenne megmutatni magát, és esetleg hangot is használna ahhoz, hogy tudomást szerezhessünk a jelenlétéről.

Írást sem készít már egy ideje.

Pedig korábban apró cetliken tudatta a szándékát, tömör mondatokban. Felkiáltójelet téve a végükre. Mert akkor biztosan figyelni fogunk az írására, mondta egyszer, amikor a szokásáról faggattuk. Láthatjátok belőle, hogy valamit nagyon szeretnék, ha már egyszer akkora vonalat húzok a végére, ami akár kiáltás is lehetne. Írásban? Csodálkoztunk. Mire azt vágta a fejünkhöz, hogy semmi képzelőerőnk nincs, ha ezen fennakadunk.

Kezdte magyarázni, hogy a grafológusok mi mindent ki tudnak olvasni abból, ahogy valaki a betűket formálja. És ehhez az írásjelek is hozzátartoznak, a nagyságukkal, a papírra kerülésük milyenségével.

Amikor ezt a megjegyzését is látható kétkedéssel fogadtuk, akkor hangosabban és erősen artikulálva, a szavakat külön-külön formálva magyarázta, hogy: igen, mert az is számít ám, hogy az írás milyen erővel kerül a papíron rögzítésre, tudjátok, és szemében a kételkedést véltük felfedezni azzal kapcsolatban, hogy követjük a mondandóját, és el is fogadjuk tőle a magyarázatot. Nem csak bólogatunk hozzá, ráhagyva a beszédet, ahogy a fecnik utasítgatásait is ímmel-ámmal szoktuk csak teljesíteni. Amit ő nem láthatott, legfeljebb érezhetett. Például abból, ahogy a teljesítés, a kérés ellátása formát kapott. Hanyagot, slendriánt, nemtörődömöt.

Hogy ezt érezte volna valahogy, valamilyen rejtett módon, azt nem sikerült biztosan eldöntenünk. Sosem tett szóvá semmit az utasításai teljesítésével kapcsolatban.

Már arra gondoltunk, hogy neki csak a néma kiabálás számít, a jól megnyomott tollal papírra vetett felkiáltójelek, amikkel kihangoskodja magát, miközben mi ott sem vagyunk, és az írásnak különben sincs hangja, és meg is nyugszik tőle, hogy ezzel megőrizhette a parancsnoki szerepét, ami egyedül érdekelhette.

Sajnáltuk a rossz kedvét, a szótlanságát. A mogorva tekintetét. A próbálkozásainkat, hogy szóra bírjuk a bajáról, visszautasította, minden zokszó vagy erősebb gesztus nélkül.

A távollétei meghosszabbodtak. Először csak órákkal később jött, hogy végigfuttassa szemét rajtunk, anélkül, hogy kontaktust vállalt volna valamelyikünkkel, szemkontaktust. Amire eleinte számítottunk, ám idővel megszokásunkká lett a gyors szemléje rajtunk, és a sietős távozása is. Aztán előfordult, hogy kimaradt egy nap, amikor nem jött, majd a napok is számosabbak lettek, amikor távol maradt, és a végén hónapba is telt, hogy ránk se nézett. Amikor megjelent, olyankor egy gyors és széles mozdulattal intett felénk, mintha azt akarta volna a tudomásunkra hozni, hogy ő azért még a régi, és reméli, hogy mi is azok vagyunk, és ezzel a nagy ívű lendítéssel átölel minket, magához von minket, mint aki tudja, hogy nélküle is azok vagyunk, akiket ő számon tart, és olyanok vagyunk, amilyennek gondol minket.

Hol voltak már akkor a papírok, és ki emlékezett már a felkiáltójeleire?

Ez a némaság a napjaink része lett, miközben semmin nem változtattunk, amit eddig tettünk a napok rendjében.

Az utolsó lapocskát nem is ő hozta, hanem arra valamelyikünk rátalált, amikor elcsendesedett egy vihar, és elállt a szél. Ázott betűkkel ennyi állt az alig egyben maradt papíron, hogy „Szóma!” Azóta ennek a szónak a jelentésén gondolkodunk.

Eszünkbe jut az is, hogy hátha nem is a testet kell értenünk belőle, hiszen éppen ilyen minőségében nincs már jelen.