Kik tartoztak a szűk családomon kívül még az
életembe? Margit nagymama, egyszer egy hónapban, két vonat között látogatott el
hozzánk Aradról. Magas növésű, szikár asszony volt, hosszú haját szorosra font
kontyban hordta. Magas homlokát, szabályosan finom vonásait csak arcának
ridegsége miatt nem lehetett szépnek mondani. Tiszteletkeltő egyéniség volt,
akiből sugárzott a szigorúság. Érkezését nyomasztó hallgatás előzte meg minden
alkalommal. Mi gyerekek féltünk tőle, mert szigorú és elégedetlen volt velünk.
Anyám azért hallgatott, mert mit is mondhatott volna – nagymama egy életen át
kitartóan és hidegen gyűlölte. Apa – ismervén anyja természetét -, szintén nem
szólt semmit, így nagymama még meg sem érkezett, máris azon töprengtünk, meddig
fog maradni: a négyórás vagy a hatórás vonatig… Amikor megérkezett – mi
gyerekek mentünk ki elébe az állomásra – menyének jónapottal köszönt, és
hidegen csókra nyújtotta a kezét. Szálfaegyenesen tartotta magát, magasszárú,
fűzős cipőt viselt, s nem láttam másként öltözve, mint feketében. Nagyapa
ötvenkét éves korában egy gyomoroperáció után meghalt. Margit nagymama attól
fogva nem hordott más színt, csak feketét. Soha nem volt tétlen – még arra a
pár órára is, amit velünk töltött, hímzését magával hozta. Már mint kisgyerek
éreztem, mennyire gyűlöli anyámat; gyermekéveim heves konfliktusai hozzá
fűződnek, mert ez a számomra megmagyarázhatatlan gyűlölet fájt nekem –
szerettem volna őt is szeretni, de anyám oldalán álltam. Sajnáltam, hogy nem olyan,
mint az «igazi» nagymamák, akik kényeztetik, szeretik unokáikat, s akikből
szelídség és megértés sugárzik. Én voltam a szemefénye, mégsem emlékszem, hogy
akár egyszer is megdicsért volna, vagy megsimogatta volna a fejem. Az a fajta
embertípus volt, aki mindenkinek megmondta a magáét. Sajnáltam őt, mert öreg
szobalányán kívül senki sem szerette. Mindenben csak a rosszat látta, s az
embereket – mint műkedvelő írók regényhőseiket -, a nagyon jó és a nagyon rossz
két típusába osztotta.
Hogyan tudta túlzott, szinte fanatikus vallásosságát
anyám iránt érzett gyűlöletével összeegyeztetni? Akármennyit is gondolkoztam
ezen, ellentmondó egyéniségét nem tudtam megfejteni. Konformista mérce szerint
a «jó» asszony fajtájához tartozott, mégis többet ártott, több bánatot okozott,
mint az úgynevezett «rossz» ember. Amikor meghalt, én már Kristóffal
emigrációban éltem, anyám leveléből tudtam meg, hogy rám hagyta a kelengyéjét.
Hófehér damaszt abroszokat, hozzávaló szalvétákkal, csipkés párnahuzatokat,
kikézimunkázott törülközőket, mindegyikbe kézzel belehímezve a koronás
monogram. Több mint félévszázadig őrizgette kelengyéjének legszebb darabjait,
Biri szobalány mosta-vasalta évről évre azokat, nehogy egy is megsárguljon az
állásban. Ez a kelengye, csodával határos módon, átvészelte az első háború
utáni román megszállást, majd huszonöt évvel később az oroszok fosztogatását, -
megmaradt azokban az inflációs időkben is, amikor mindenki úgy szerzett magának
élelmet, hogy fehérneműt adott cserébe érte. Kalandos úton, számtalan nehézség
után jutott ki hozzám, ide külföldre, az a nagy bőrönd küldemény, - s mi, akik
akkor egy sivár bútorozott lakásban laktunk, szegénységben, - ámulva
bontogattuk a hibátlan, gyönyörű holmit. Milyen különös, milyen bonyolult
megnyilvánulásai is vannak a szeretetnek: megértő vagy gyöngéd szó helyett
nagymama azt adta nekem, ami az ő szemében a legértékesebb volt
***
Aki nem volt a nagyanyám, de úgy szerettem, mintha
az lett volna, az apa nagynénje, Márta néni volt. Nem messze tőlünk, túl a
vasúti sínek mögött lakott fiával, egy fehéroszlopos, tágas kúriában. Ő is
korán megözvegyült, mint nagymama, - menye volt Teréz dédmamának, akinek a
temetésén Miklóssal nevetőgörcsöt kaptunk. Alacsony, kövérkés asszony volt,
meleg barna szemmel – keze kicsi volt és puha, hangja szelíd és türelmes. Fia
iskolás éveiben ő gazdálkodott a birtokon, gyakran kért tanácsot apától; járta
az istállókat, tárgyalt béressel, kocsissal, hadakozott a gazdaság
férfinépével. Hetenként többször átbicikliztem hozzá – legtöbbször a szellős,
tornácra néző konyhában találtam. Fehér kötény feszült derekán, - lencsét
szemelt egy zsámolyon ülve, vagy egy készülő torta tésztáját kavarta. Sohasem
láttam zsémbesnek vagy rosszkedvűnek, megvolt az a ritka erénye, hogy még egy
gyerekre is tudott figyelni. Szerettem vele beszélgetni, mert kedélyében volt
valami gyermeki, azonkívül csöndes, jó humora volt. A háztartás volt az öröme,
abban élte ki magányos életét, miután fiatalon özvegy maradt. Nem volt művelt a
szó valódi értelmében, mint általában generációjának asszonyai, de műveletlen
sem; valami ősi, örök női bölcsesség volt benne, amit nem lehet könyvekből
megtanulni. Nagymamával ellentétben vallási élete nem volt fanatikus, hanem
átélt, formaság nélküli. Az élet sok csapást mért rá, de ő azt, mint Isten
rendelését, zúgolódás nélkül elfogadta.
Látogatásom tavasszal legtöbbször azzal végződött,
hogy engedélyt kértem tőle, ibolyát szedni. Duplaszirmú, mélykék pármai
ibolyákkal szegélyezett út vezetett veteményes kertjükbe. Biciklimet egy fának
támasztottam, letérdeltem a virágok közé, s az illatos, hűvös szirmokba
temettem arcomat.
Amikor Márta néni
meghalt, nagyon megsirattam. Azt hiszem, a legszelídebb ember volt, akit
ismertem, evangéliumi értelemben. Még ma is, ha ibolyát látok, ő jut az
eszembe!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése