Olyan sokat szekíroztalak. Fél Pest megyét bejártad velem,
egy rohadt telekért. És nem, és nem, és nem. Tényleg semmi használhatót nem
találtunk.
-
Figyelj kincsem, hagyjuk abba. Legalább egy időre.
-
Rendben, már én is belefáradtam a sok értelmetlen
keresgélésbe. Tegyünk még félre pénzt, ha egy kicsit több lenne, talán
értelmesebb és használhatóbb dolgokat találhatnánk.
-
Te nem adod fel soha, mi?
-
Dehogy adom, egy kis kudarc nem veheti el az én
kedvemet semmitől. Ha ilyen hamar feladnám, soha nem találkozunk, és látod, az
milyen nagy kár lett volna!
-
Az bizony igen, de azért abba semmiképp se éld bele
magad, hogy majd én leszek a nagy kertész, meg fát vágok, meg mászok a tetőre,
meg ilyesmi. Nem akarlak kiábrándítani, de ez nem az én műfajom.
-
És ha én azt mondom, hogy soha nem kell füvet nyírnod,
semmi kerti munka, semmi ház körüli serteperte? Neked csak az örömök a kertből,
enyém a munka vele.
-
Megegyeztünk, de ezt írásba kérem, hogy én már akkor
felmentést kaptam, mikor még meg se találtuk a kertnek valót.
Komolyan gondoltam minden szót. Magamnak akartam a kertet,
neki meg csak a vele járó élményeket.
-
Kimegyünk Őrbottyánba?
-
Minek?
Szombat reggel volt, és nekem a reggeli kávémhoz nem volt
újságom. Az előző napit már kiolvastam, kivéve a hirdetési rovatokat, kénytelen
voltam hát a kávé mellé azt böngészni.
-
Van itt egy telek.
-
Megbeszéltük, hogy később. Ha több pénzünk lesz, mert a
mostaniért nem tudunk rendeset venni, nem emlékszel?
-
De csak nézzük meg. Olyan szép tavaszi nap van, csupa
verőfény, fincsi meleg, hetek óta ki se mozdultunk itthonról. Csak dolgoztunk
egész télen, jót fog tenni egy kis kirándulás.
-
Na persze, kirándulás.
-
Tényleg, a tulaj nincs is ott. Csak odamegyünk,
kiszállunk a napfénybe, megnézzük és jövünk vissza.
-
Szóval te már a tulajjal is beszéltél.
-
Persze, a címet muszáj volt megkérdezni.
-
Nagy franc vagy te. Na, menjünk.
Tényleg verőfény volt, csodás tavaszi nap. Amikor
megérkeztünk és kiszálltunk, olyan hangosan énekeltek a madarak, hogy az mármár
üvöltésszámba ment. Tiszta volt a levegő. A tó felől fújt a szél, a nádas
illatát és a vadkacsák hangját hozta felénk. Isteni volt. Néztük a kertet, teli
volt gyümölcsfákkal és egy édes kicsi faház állt rajta. Feltételezem, hogy az
arcom mámoros lehetett, valóságos eufóriát éreztem. Igen, igen, igen! Pont
ilyet akartam, pont ilyen helyen! Hogy is lehet valakinek ilyen disznó
szerencséje?
-
Tetszik, mi?
-
Aha.
-
Csak aha?
-
Szerintem látod rajtam. Úgyis minden gondolatomat
kitalálod, szerintem ez most sem okoz gondot neked.
-
Hát látni látom. De azért a házat is meg kéne nézni
belülről.
-
Persze, nézzük meg. És hozzuk ki a gyerekeket. Kíváncsi
vagyok, mit szólnak.
-
Nem biztos, hogy ők is annyira lelkesednek majd, mint
te. Tizenhét éves korodban neked mi volt a leghőbb vágyad?
-
Hogy Pestre költözhessek.
-
Na tessék. Ők
meg lássanak fantáziát a fűnyírás lehetőségében.
-
Nekik se kell füvet nyírni. A fű az enyém lesz, én
nyírom. Ti majd mind csak üdülhettek. Ez ellen egyikőtöknek se lehet kifogása.
És én metszem a fákat, én ültetem a virágokat, ti meg feküdhettek a hintaágyban
és nézhetitek. Szép időben süthettek szalonnát.
-
Majd meglátjuk.
Persze hogy megláttuk. Persze hogy megvettük. Madarat
lehetett volna fogatni velem. Mit is kívánhattam volna még? Az ember, akivel
élek, nagyon szeret. Én is nagyon szeretem. Van két szép, egészséges gyerekünk,
őket is szeretjük és ők is minket. Van hol laknunk, van mit ennünk, van
munkánk. És most egy gyönyörű kertünk. Tényleg, mit kívánhat még az ember?
Talán egészséget…
Fénylenek az ujjaid. Könnyesek és taknyosak. Én kentem rá
mind a kettőt, ahogy belesírok a tenyeredbe, és persze még zsebkendő sincs
nálam. De nem számít. Ez számít a legkevésbé. Tudom, hogy téged sem zavar.
Összefüggéstelen szavakat motyogok, és tudom, hogy teljesen fölöslegesen várom,
hogy válaszolj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése