Fűri Rajmond Szépírás

A szerkesztőségben megállt a munka. A számítógépeknél ülők egymás tekintetét keresték, és a kávézóban hosszú perceket töltöttek beszélgetve a kollégák, és a rovatvezetőknek szólniuk kellett, hogy most már készítsék el a napi és a heti anyagaikat a kollégák, és csak utána kezdjenek szomorkodni a Bence ügye miatt. Amin már amúgy sem segíthetnek, sem egyenként, sem kollektíven. Elment, hát elment. Nem mi jártunk rosszul, illetve biztosan hiányolni fogjuk a tudását és a személyét, de visszatartani nem lehetett, ezt mindenki tudhatja. Körülbelül ez a summázat futott végig a szobákon, ahogy a döbbenet lassan oldódni kezdett a megbeszélések során, és ahogy kénytelenek voltak szembenézni a ténnyel, hogy egy kedvelt, sőt, talán szeretett embert nem fognak ezentúl maguk között látni és hallani. A hiánya el fog gondolkodtatni mindenkit, aki vele kapcsolatba került, itt, a szerkesztőségben, és kívül az életben arról, hogy mi is tud történni egy emberrel, amit előre nem láthatunk és nem is várhatunk. Vannak még tüneményes dolgok az életben. Ilyet senki nem állított, de körülbelül ez futott végig a gondolatokon.

Mitől válhatna egy ember nélkülözhetetlenné, amikor biztosan tudjuk, hogy senki sem pótolhatatlan? Ez a kérdés bujkált a fejekben, amely kérdést senki fel nem tette, de amellyel futólag mindenki birkózott, a válasz lehetőségét eleve kizárva, miután kicsit jobban elmélyedtek az emlékeikben, amelyeket vele kapcsolatba hozhattak.

Hány hét vagy hány hónap is telt el azóta, hogy szükség volt egy értő fiatalra, aki legalább két nyelvet bír, és aki naprakész az olvasókat érintő kérdésekben, mint a trendek, a meghatározó cégek vagy az aktualitások, na, és természetesen a belső információk, vagyis a pletykák, amikről nem bulvár stílusban illik társalogni egy nívósnak tartott, viszonylag szűk kör igénye kielégítésére vállalkozó, de annál magasabb mércét követni igyekvő lapnál? Ki emlékszik már erre pontosan?

A pályázata kétséget kizáróan neki volt a legjobb. Ezt a bíráló vezetőség – sőt, a tulajdonos is - előtte is hangoztatta, és a híre gyorsan terjedt a munkatársak között. Senki nem ismerte egyébként. Még csak nem is hallottak róla korábban, mintha semmi köze sem lett volna a szakmához. A fejvadász, aki rátalált, már előre dörzsölte a kezét, amikor előállt a javaslatával, és meghallgatásra hívták a jelöltjét, majd pályázat beadására is felkérték. Csak azért, hogy minden szabályos legyen. Mert ő volt a tökéletes az állásra, amit szinte neki találtak ki, mondogatta magában és a vezetőkkel tartott beszélgetésekben a hozzáértésére büszke közvetítő.

Ami a jelölt kinézetét, a fizimiskáját illeti, nos, a nyírott szakáll, a fekete alapszín a viselt ruhákon, a nem túl drága, de mutatós kiegészítők csak erősítették a végzettségről és az elkötelezettségéről szóló sejtetéseket és a hivatalos igazolásokat, meg a benyomást, és a nő kollégák megérzése is sokat nyomott a latban, amikor módjuk volt a személyes elbeszélgetésre érkező leendő kollégát jól szemügyre venniük. Semmi allűr, semmi túlzás. Inkább elegancia, és annak is a visszafogott formája, amelyből még patina is lehet, a lezserség és a könnyedség bevonatát érzékeltetve.

A tánc utáni érdeklődése, és a ritmikus sportgimnasztika iránti szeretete hamar kitudódott róla, ahogy elkezdte a munkát, és megjelentek első beszámolói a hazai közélet eseményeiről, meg a sorozata lejött a lapban a vezető cégeket irányító nagy gurukról.

Kisfiús volt a nyílt tekintete, a halk beszéde, és a visszafogott érzelemnyilvánítása, a szinte aszketikus életvitele is vonzóvá tették, és a közös rendezvények sem keltettek gyanút senkiben, hogy a bizalmukat elnyerő ifjú kihasználná az elszólásaikat. Eszükbe nem jutott ezek után, hogy a szimpátiájuk megnyilvánulásai csak arra lennének jók számára, hogy sikert sikerre halmozva úgy jusson előre a ranglétrán, hogy ennek ártalmassága senkinek ne juthasson eszébe, és óvatosságuk se lépjen működésbe, amely egy törtetőt kellene, hogy leleplezzen, ha erre szükség adódna. És milyen rövid idő alatt. Nyert az ifjú ember, szíveket és lelkeket, az már egyszer biztos, és nem szállt el az agya a sikereitől. Gyanakodni elfelejtett az egész társaság, és milyen hamar.

A névnapozásokon meglepően határozottnak mutatkozott a jövevény, amikor a jókedv érdekében próbálták elérni, hogy a hangulatát egy kis alkohollal feljavítsák. Kiderült róla, hogy nem iszik, és ennek – bevallása szerint – a sportolása az oka. A dohányzást már szóba sem hozták, hiszen alig szívott valaki cigarettát a csapatból.

Ez a sportolás gyerekkori emléke volt, elmondása szerint, és ő kitartott az akkor megszokott követelményeknél, ezért teázott és a kávézást választotta. Semmi alkohol. Ez lett a jelszava. Mert a tornáról, ami a sportja volt, már lemondott, csak a nők tornázását, annak is a művészi formáját, azt tartotta meg kedvencének, mint nézője, mert – ezt többször is hallhatták tőle – azt nagyon szerette. És a táncot. Pedig azt árulta el magáról, ha igaz, hogy botfüle van.

A magánéletéről alig tudtak meg valamit a kollégák. A férfiak közül nem került közelebbi barátságba senkivel, és a nők sem tudták elcsábítani. Az idősebbek anyáskodhattak volna vele, amit - így utólag visszagondolva – mintha nem is utasított volna el, de túl sok esetet nem lehetett felsorolni, amikor ilyen helyzet adódott volna egy véletlen kapcsán.

Egy versenyen együtt szurkolt a hazai csapatnak a sportcsarnokban az éppen szalma kolléganőjével, aki aztán beszámolt a többieknek arról, hogy kész sportkommentátorral van dolguk, mert a fickó úgy ért a szerekhez és a gyakorlatokhoz, és úgy ismeri a nemzetközi sztárokat, hogy akár fogadóirodába lehetne küldeni egy csomó pénzzel, hogy tegye meg a tétjeit, mert szinte mindig azok nyertek, akiket ő előzetesen esélyesekként megnevezett.

Most, amikor a cserbenhagyás mindenkit egybe terelt, a főszerkesztőn múlt, hogy – akár egy jó krimi végén a mesterdetektív, amikor leleplezi a tettest – mindenki számára nyilvánvalóvá tegye a történet ilyetén alakulását, ami egyelőre letaglózta a csapatot, és talányként uralta el a sokat tapasztalt és kellően tájékozott garnitúrát. Csak ültek a főnöki iroda ülőalkalmatosságain, és szürcsölték a kávéikat, csendben, arra várva, hogy lesz majd valami váratlan ötlete valamelyiküknek, ami ezt az egész képtelenséget legalább valahogy elviselhetővé teszi.

Pedig tragédia nem történt, ha belegondolunk, csak éppen egy ember tűnt el a körükből, egyik pillanatról a másikra, bejelentés nélkül, köszönés nélkül, és – főleg – a legkisebb magyarázatát sem adva döntésének.

Egy olyan ember, akire különösebben nem kellett figyelniük, ha belegondolunk, de aki nem is lett soha idegen a számukra, és ellenszenvessé aztán végképp nem vált.

Lehet, hogy éppen ez volt az egészben a legkellemetlenebb, hogy nem lehetett olyan könnyen, olyan magától értetődően besorolni a szokott módon semmilyen bevett kategóriába, amikkel egy csapat rendelkezik egy bizonyos idő után, amit egymással eltölt, most éppen a közös feladat ellátása során.

Jutka nem mondta el például, hogy amikor a párja egy hete volt külföldön, és Bencét megkérte, hogy vigye fel neki a lakására a szerkesztőségi asztalán maradt pendrive-ját, mert még át kell néznie egy anyagot, és különben színházba siet a barátnőjével, akkor benne gyanú támadt a férfi nemi vonzalmát illetően. Ugyanis lezuhanyozni ment a fürdőszobába, és azt mondta a férfinek, hogy „azt csinálsz, amit akarsz”, és a fürdőszoba ajtaját nem csukta be, és nem történt semmi.

A férfi a nappaliban ült, és egy külföldi lapot olvasott. Várt rám, „vagy tapsra”, ki tudja, mondta Jutka, mivel megegyeztek, hogy együtt mennek a színház felé egy darabig, és Jutka kérdésére, amikor kijött a fürdőből: „hogy vagy?”, azt mondta, szinte csodálkozóan, hogy „kösz jól”. Majd megkérdezte, hogy „már nem sietsz?”

Ugyanezt a mondatot hallgatta el Edit is, csak ő a szerkesztőségben maradt egyedül a férfivel egy este, pár hete, amikor már mindenki elment, és ő a férfi mellé állva vitte az elkészült anyagot átolvasásra és aláírásra, amikor az megkérdezte tőle, hogy: „aláírjam?”, mire Edit – ahogy Jutka is – ezt a kijelentést tette, hogy „azt csinálsz, amit akarsz”. És akkor nem volt közöttük öt centi sem a távolság, abban a nagy nyári melegben, a behúzott függönyök mögött, amikor Edit a lenge nyári ruhájában érezte a saját teste kipárolgását, ami a dezodorból és az izzadtságból keveredve is olyan bódító lehetett. Mert, hogy az volt, azt Edit más férfiak reakcióiból már elégszer megtapasztalhatta.

Jött az aláírás, és a férfi semlegesnek mondható tekintete, majd a forgószékének a távolodása, aminek láttán az Edit fejéből egy pillanat alatt lefutott minden vér, és fehérebb lett az A/4-es papírnál, és a lélegzete is elakadt, és ki kellett szaladnia a szobából.

Gizuson láthatta, aki megfigyelte, hogy valamiben elmélyedt. Neki az jutott eszébe, hogy áll a férfi lakása előtt a járdán, kezében az átadókönyvvel, és nem hiszi el, hogy az nem nyitotta ki a lépcsőház ajtaját, amikor felcsöngetett hozzá, mert elhozta a sürgős levelet, amit már várt, és beszólt a kaputelefonba, hogy felvinné, ha beengedné. Azt mondta az a szerencsétlen, hogy lejön, pár perc az egész, amíg kap valamit magára, mert már kényelembe helyezkedett. Beteg ez az ember?, kérdezte akkor magától, vagy csak ennyire mulya, hogy nem engedi fel magához, és nem ülteti le, és nem hívja meg egy italra, és így tovább. Vagy beképzelt, vagy ő nem az esete, mert egy rovatvezető-helyettes már válogathat a nőkben? Vagy a közös nevetések, az együtt kitárgyalt sztorik semmit sem jelentenek, amikor egy ilyen lehetőség adódik, és ő csak arra vár, hogy megérintsék? Esetleg van valakije, akiről soha senkinek nem szólt, és akiről soha senki nem tudott, akit senki nem látott?

A főszerkesztő-asszony törte meg a csöndet, amikor Zsoltnak szegezte a kérdést: te mit beszéltél vele, amikor tegnap felmentél hozzá? Mert úgy tudom, hogy jártál nála. Valamit csak gondolhatsz az ott történtek vagy az elhangzottak alapján, amiből a hirtelen távozására következtethetnénk? Vagy semmi sem utalt erre az angolos távozására?

Sokat nem időztünk nála, kezdte a megszólított. Megitatott velem egy sört. A vendégei kedvéért tart a hűtőben italokat, mondta, és a meleg miatt jólesett a hideg sör, miért is tagadnám. Aztán kezdtem volna szétnézni az egyetlen helyiségében, amiből nyílt egy kis teakonyha és a fürdő, és a fotelében ülve az jutott eszembe, hogy ez a fickó micsoda kényelmet teremtett magának, és milyen ízlése van a tárgyak megválogatásában. Idő éppen csak arra volt már, hogy a függönye brokátján elcsodálkozzam, és a nagy íróasztalán fekvő könyv borítójára vessek egy pillantást, mert már jött is, hogy „mehetünk”, és szinte szaladt a bejárat felé.

És mi volt az a könyv?, kérdezték többen, szinte egymás szavába vágva, majdnem egyszerre.

Csak azt láttam oldalról, hogy Dosztojevszkij az írója, de a címet már nem tudtam kibetűzni abból a szögből, ahol álltam. Megjegyeztem viszont, hogy szeretem Dosztojevszkijt magam is, mire rám mosolygott. Mintha nem bánta volna ezt a megjegyzést.

Aztán megkérdeztem, hogy ennek a regényének a női főszereplője Nasztaszja Filippovna?

És akkor elkomorodott az arca, és egy kurta „igen” után szinte kilökött az ajtón, és nem szólt hozzám egész úton. A többit pedig tudjátok.

A csönd ismét rátelepedett a társaságra, immár olyan súllyal, hogy senki sem szólalt meg jó ideig.

A csapat legidősebb tagja mondott valami olyat, amit viccesnek vehettek volna, de senki nem gondolt rá így, és nem is fűzött hozzá kommentárt, hanem mindenki ment a dolgára, magával víve ezt a pár szót:”ma már a szépírásnak nincs keletje”.