Egy nap elmentem
Bukowskihoz. Érdekelt a pasas véleménye az írásaimról. Koszos nadrág volt
rajta, kent egy póréhagymás kenyeret, és a kést, amúgy vajkrémesen beletörölte
a nadrágjába, és evett. A műfogsorát egy laza mozdulattal kivette, mindig
alámegy a kaja, inkább fogatlanul eszem, pöszézett. Körülnéztem a konyhában, a
mosogatóban halomban álltak a koszos edények, a tűzhelyen egy tepsiben
megalvadt zsírban hurka volt. Ezen kiakadtam. Nem kínált hellyel, de ő leült.
Nem talált tiszta poharat, és sörrel vette be a napi aszpirin adagját. Nyilván
nem aszpirin volt, de ekkor még nem tudtam, hogy leukémiás. Tudta, hogy jövök,
bemutatkoztam neki, és kértem, hogy mondjon véleményt. Egyre megkértem, hogy legyen
kíméletes hozzám. Nem tudom, hogy melyik szörnyszülöttel kezdte. Hagyd a fenébe
a verseket - természetesen azt a verset is elvittem, ami róla szólt. Na, ez
vagy te! Nem én, te! Ez a Kenyérillatú lila köd, az olyan, mint a szép óra, de
se eleje se vége. A Krónikáson röhögött. Yvettet megszerRRette. Elkezdte
olvasni a többit! Marhajó! Ez jó, pofátlan vagy, mint én, szólt. Ebbe valaki
beleírt! Nem szabad, hibásan szeretem őket olvasni, élvezte a helyzeteket, a
karikatúrákat és tényleg olvasott. Zongoráznod kéne, méghozzá Beethovent!
Nehogy nekiállj festeni, vagy kötni, zongorázz! Miért, mert olyan jó a ritmusérzékem?
Semmi ritmusérzéked nincs, de jól improvizálsz. A stilisztika pocsék, az irónia
erősséged, és a szeretet.
Van egy baj, túl jól
ábrázolod az embereket. Kérek most azonnal egy olyan írást hibásan, amiben
benne van egy utált valaki, és egyet, amiben egy szeretett valakid van.
Odaadtam neki két dokkos ürgét. Amúgy érdekes volt, hogy mindegyiket utáltam,
csak másképpen. Elnézést kértem tőle, hogy ez így sikerült, és hogy nem írtam
számomra kedves emberről. Végigröhögte az egyiket, a másiknál komoly maradt.
Igen, értem a jellemüket, egyik a végtelenségig cinikus, tőle nem félsz. A
másiktól rettegsz, az utál engem. Tudod mi a baja? Soha nem káromkodik! A másik
hirtelen haragú, de olvasott, és tud, csak annyit mondok, hogy olvasott. Nem ő
érdekel, a másik. Gonosz és zseniális, tudod olyan, mint a giliszta, rá akarsz
taposni és nem tudsz. Vigyázz vele, nehogy megakasszon az írásban:). Írd le
meztelenül, írd le fél cipőben, írd le tökrészegen, csak írd ki magadból. Hidd
el, hogy elfogy. De írd ki magadból, írd ki a démonaidat! Nem írtál arról akit
szeretsz. Erre elkezdtem mesélni azokról akiket szeretek.
És jó volt. Aztán
azokról beszéltetett, akik nekem közömbösek, na erre egy szót mondtam - a
Középosztály. És ebbe is belejöttem. A Középosztály prózája. Oké, elég, most
menj, én is megyek. Ha írsz írsz, ha nem, akkor nem. Azzal becsapta az ajtót, és
véletlenül bezárt. Kétségbeestem, de csak hazajön. Hazajött tökrészegen, kövér
margóval. Kövér Margó közönséges kurva volt, pont olyan, akit Bukowski
szeretett. Ez legalább nem akarja a lelkemet :), súgta oda, amíg Margó pisilt.
Nem tudom, hogy jöttem el, teljesen össze voltam zavarodva. Annak azért
örültem, hogy míg Buki bezárt írtam egy prózát, csak a billentyűzet csupa korpa
volt. Le kellett mosnom, és ki kellett ráznom a korpát a billentyűkből. Életem
egyik legfurább napja volt. Azóta is írok, egy tanácsát nagyon megfogadtam, írd
ki magadból a démonaidat... Azóta már az egyik utált pasi tökére rávarrtam egy
gombot, és másfél oldalon keresztül azt írtam, hogy varrtam a kis billére nagy
gombot:)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése