Minden szabályszerű
bölcs számításunk
szerint halad.
Csak az a pillanat
mi kimaradt
a számításainkból.
Az idő figyelmeztető
jeleket horzsol,
ábrákat vés falunkra.
Ritkán hallott neszek
ritmusváltásról vallanak.
A test éppen irányt vált
a szabadesés törvénye szerint.
Valami szétesik bennünk:
az összhang, a részek kohéziója.
De éber jelfogók vagyunk,
figyelünk s hátralépünk.
Remélünk a haladékban,
késlekedő veszélyben.
Az időt kijátszva
szeretnénk a megélhetőből
valamit elragadni,
végső fontosat, örököset.
Illőbb darabkát
lenyesni a világból,
hasítani az égből,
emberi mérték szerint.
Ám egyszer csak
megőrül bennünk a világ.
Szárnyalva és földhöz tapadva,
zuhanva és egyenesedve,
eszelősen szorítjuk magunkhoz
egyszeri létünket,
mint sivító gyermek a bábut.
De egy nap
megszakad áramkörünk.
Elménk még izzik, parázslik,
de műszerfal-mutatóink
megállnak, csápolva,
szökve lengenek.
Nincs rémület,
nincs búcsú,
fájdalom sincs.
Talán egy sziszegő hang,
amit még hallunk.
Aztán a házban
pár új arc, idegen.
Pedig az ajtót
nem nyitotta senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése