Szállok a behavazott
táj felett
hajlott fákon a dermedt
levelek
bólogatnak csendben,
és felsír olykor olykor
egyikük,
ahogy a szél tépi, cibálja,
halálos itéletét sikoltja
a kegyetlen, fagyos világba,
nem szól senki már
sem jót,
és vádat sem emel,
csak halni kell, halni bátran,
fagyos levéllel a nyár üzen,
varjúsereget küld a fákra
és ellepik akár a nyári lomb,
az éj sötét madár mind
a csőrét tátja,
a kopár tájért ülnek most halotti tort,
és sír még a levél
egyre elhalóbb hangon,
majd elveszik végleg
és csak a csend ül
a fákon,
koszorút köt és havat
szitál
a zöld fenyő ágra,
mert kell még egy emlék
egy utolsó üdvözlet még,
fehér szalagját köti rá a dér,
megváltót vár újat és jobbat,
igazabb békét álmodik,
zúzmarás ablakban gyertya fénye lobban,
Jézuska jön majd, és bíráskodik,
kinek, kinek érdeme szerint
szórja a fényt, csillagot akaszt,
vagy érdemkeresztet ád,
s megnő a nagy, már szédelgő óriás,
itt járnak köztünk feszülő mellel,
csak az álmodó lélek várja még
hogy vetül rá is némi fény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése