Duzzad forró nyár érlelte termés.
Szőlőfürtök gyöngyén, almákon
Simítgat a megelégedett kéz.
Szorgalom s a Nap teremtménye
Kápráztatja itt a mohó szemet.
Múltunk elhagyott Édenére
Gondol az, aki szemlélhet ilyet.
A fény büszkén tündököl. Pompa
Látványa csillog, hol minden gyümölcs
Inthet a jogos öntudatra:
Gazdagságát önti elénk a Föld.
Szépségre, száz színekben adva,
Lenne olyan, ki felhív figyelmet?
Eszünkbe juthat csábítása,
És ahogy kínál üde ízeket?
Mire nézzünk, amikor látni
Kívánjuk a dolgos, megélt időt?
Volna, aki állíthatná ki
Tálcán, mi belőlünk spontán kinőtt?
Vagy évekkel korábbi tervet,
Amelyből, mint magból lehet virág,
Mit okos fővel jókor elvet
Gazdaként, ki elég messzire lát?
Ki az, ki az őszén arathat,
És a termésében gyönyörködik?
Mit érez, örömmel nyugtázva,
Hogy övé e sok szép: akármelyik?
Hálával gondol arra vissza,
Mit szerencséje munkához adott,
S miután megérdemelt mindaz,
Szeme – befelé - biztosan ragyog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése