Az elemit, mint magántanulók, otthon végeztük. Vitéz Eleméry
Antal volt a tanítónk, jól emlékszem rá – ő sem akarta, hogy elfelejtsem, mert
emlékkönyvembe – melyik lánynak nem volt akkor emlékkönyve – ezt a két soros
versikét írta, gyöngybetűivel. « A betűvetés tudományába én vezettem be, legyen
az idők múltával is kedves emléke. » Szelíd, türelmes ember volt, vékony,
aranykeretes szemüveggel, simára borotvált arccal, világosbarna hajjal.
Délelőtt a gazdasági cselédek és a szétszórt tanyák parasztgyerekeit tanította
az országútra néző iskolaépületben, - délután feljárt hozzánk, hogy minket is
megtanítson a «betűvetés tudományára. »
Nagy ritkán, főleg magánvizsgáim előtt, anyáék megengedték, hogy
lemenjek az iskolába, és az első padban ülve megszokjam a nyilvános
feleltetést. A falakon – a légypiszoktól pettyes ablakok között – Magyarország
hegy- és vízrajzi térképe függött, bogarak, lepkék rajza, és az ABC kis- és
nagybetűi. A durván ácsolt deszkapadlót feketére pácolta sok sáros bakancs. A
padok bicskák és tollhegyek sebhelyeit viselték magukon – a katedra egy dobogón
állt, mellette nagy fekete tábla. Barna Mariska, a gazda lánya ült mellettem,
boldog és elfogódott voltam egyszerre. Az iskola szegényszagához még por,
trágya és zsírszag is keveredett. A tanterem ablakai alatt az Eleméry család
tyúkjai kapirgáltak – nem messze disznó röfögött óljában. Az iskolateremmel
szomszédos szoba Eleméryék konyhája volt. Manci néni, a tanító felesége, az
első elemisták tanítónője, óra közben kiszaladt, hogy megkeverje a tűzön
levesét. Süketnéma lánya naphosszat a lépcsőn ült, belebámulva a semmibe. Bubi,
a tanítóék fia, Miklós jóbarátja volt. Az osztályban külön ültek a fiúk, külön
a lányok. A fiúk addig viháncoltak, nevetgéltek, amíg a tanító rájuk nem
dörrent. A lányok, ölükben összekulcsolt kézzel, csendben ültek – néha összesúgtak
– én és Mariska voltunk a beszédtéma. Rajongtam Mariskáért, aki csöndes, szelíd
lány volt, ügyesen varrt – együtt varrtuk a babaruhákat, amikor a tanyáról
feljött hozzám játszani.
Ebben az iskolában végeztem a parasztgyerekekkel együtt, első
szentáldozásomat. Egyszerű, fehér ruhát viseltem, csak a tüllfátyol és a fehér
térdharisnya különböztetett meg a többiektől. Előző délután sorra meggyóntunk
Reibel Mihály esperes úrnál, aki Eleméryék ebédlőszékén ült, a katedra mellett,
tenyerébe hajtott fejjel. Eléje térdepeltem a fekete deszkapadlóra, s egy hang
sem jött ki a torkomon. Nem tudom, meddig tartott ez a szorongató csönd, amikor
tenyere mögül, álmosan, megszólalt az esperes:
- « Nos, kislányom? »
Minden erőmet összeszedve kinyögtem első
bűnömet.
- « Loptam. »
Emlékszem, a pap hirtelen fölkapta
a fejét, mintha kígyó csípte volna
meg, s hüledezve rám nézett.
« Loptál? Te?
»
Ebben a «te» szócskában minden benne volt. Apám birtoka, anyám
hűvös elzárkózása a vele nem egyenrangúakkal, szelíd természetem, és még annyi
más… - « Loptál? » - ismételte meg újra, s én éreztem a biztatást, amellyel
sürgetett, hogy cáfoljam meg önmagamat. Nem tudtam mit felelni, mélyebbre
hajtottam a fejem.
Milyen tudatalatti ösztön, érthetetlen bűntudat hajtott – és
hajt ma is – hogy mások előtt mindig a legrosszabb színben mutassam meg magam?
Az emberek legtöbbször szépítik fogyatékosságukat, hibáikra mentséget keresve.
Iszonyú érzékenységemben kegyetlenül szigorú voltam önmagamhoz, soha nem
engedve az önbocsánatnak. Nyolc éves koromban már önmagam kérlelhetetlen bírája
voltam.
Amikor anyáékkal először fölutaztam a fővárosba, Olga
nagymamához, mi gyerekek, kisasszonyunkkal együtt, nagymamától nem messze, egy
elszegényedett «úrinő» lakásában aludtunk. Nehéz, sötétvörös bársonyfüggönyökre
emlékszem, rézgombos, széles ágyra, amelyben együtt aludtam Miklóssal, porcelán
csecse-becsékre, sötét, nehéz bútorokra. A porcelánok Miklós viháncolásai után
hamar eltűntek – maradt a bársony titokzatossága, a túlzsúfolt szoba idegen és
mégis vonzó légköre: suttogások, halk sikolyok, fojtott vitatkozások szűrődtek
át a szomszéd szobából. Különös hangulata volt annak az albérleti szobának.
Megtermett háziasszonyunk egész nap fodros pongyolában járt, vöröses szőke
haját magasra föltornyozva fésülte, - valahogy ilyennek képzeltem magamban a
színésznőket… Talán az volt, talán más… csak Olga nagymama nem tudta! A
vörösbársony-függönyös szoba emléke sokáig kísértett engem.
Olga nagymama sokat betegeskedett, szíve gyönge volt, asztma
is kínozta – majdnem mindig feküdt. A Bethlen-udvar ötödik emeletén lakott,
szép, komoly bútorok, szigorú ősök képei között. Finom szépségét még a betegség
sem tudta elhomályosítani. Konyhájának ablaka egy nyitott folyosóra, a háztömb
belső udvarára nyílt. Lőkösházán, fáramászás közben, sose szédültem, - de ott,
a keskeny korlát védelme mögött, lebámulva az udvar tátongó mélységébe, forgott
velem a világ. Húzott és taszított a mélység, miközben gyomrom fájdalmasan
görcsbe húzódott.
Kisasszonyunkkal sokat sétáltunk a városban, hogy
jelenlétünkkel ne fárasszuk nagymamát. Egyik ilyen sétánk alkalmával betértünk
egy budai élelmiszerüzletbe. Ragyogó villanyvilágítás, síkos fények, a polcokon
ízlésesen föltálalt ínycsiklandozó ételek, árucikkek. Soha nem láttam ilyen
üzletet – egyáltalán semmiféle üzletet nem láttam addig életemben, a Weiss
bácsi sötét, rossz szagú boltján kívül, az állomás mellett, ahova
selyemcukorért bicikliztem le időnként. Mi nem falun, hanem pusztán éltünk.
Apám birtokán kívül nem volt más lakott hely körülöttünk, csak az állomás, -
amely egyszersmind határállomás volt Magyarország és Románia között -, s a
hozzánk tartozó tanya. Hat kilométerre volt tőlünk a legközelebbi falu,
tizenkettőre a szomszédos község. A főváros olyan hatással volt rám, hogy
szinte összenyomott. Csörömpölő villamosok, surranó gépkocsik, emeletes házak,
mosolytalan emberek. A házakban villanyvilágítás, - mi még akkor lámpával
világítottunk, - gombnyomásra működő felvonók. A kirakatok és az
élelmiszerüzletek hatottak rám legjobban. Egyik ilyen élelmiszerüzletben,
elámulva a felvágott húsokon, sajtokon, egzotikus konzerveken, nyitott szájú
zsákot pillantottam meg az egyik polc alatt, tele babhoz hasonló, barna
szemekkel. – Mi ez? – kérdeztem kisasszonyomat. – Amerikai mogyoró, -
válaszolta. – Vegyünk belőle, - néztem a zsákot vágyakozva. – Úri gyerek nem
eszik amerikai mogyorót. Nem illik, - intett le a kisasszony. Hamarosan
kiszolgáltak bennünket, vittük haza a vacsorára szánt főtt sonkát, a darab
sajtot. De nekem, mélyen a zsebemben, egy
szem amerikai mogyoró lapult.
Mindezt hosszú lett volna Reibel bácsinak elmondani, így csak
bólintottam, s nem mertem a szemébe nézni. Többi « bűnöm » nem volt arányban első bevallott
vétkemmel. A pap elmormolta fejem fölött a föloldozás latin szavait, kimérte a
penitenciát, - jöhetett a következő gyónó. De amikor fölálltam, hogy távozzak,
s lopva az arcába pillantottam, mintha szomorú csalódást olvastam volna ki a
tekintetéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése