Álmomban mindig repülök. Repülök,
mint az Úr vad, szabad gyermekei, akik egyszerre hódították meg a vizet, a
földet, a levegőt, és akik állandó veszélyben, rettegve tehetik magukévá ezt az
életformát. Repülök, mint egy madár. Bár alvó állapotomban élvezem, hogy a szél
a társam, a Nap az iránytűm, mégis gyakran elgondolkodom, ha hirtelen a
szárnyaim elröpítenének, mennyi, de mennyi viszontagságnak lennék kitéve.
Nap mint nap felnézek biztonságos
üvegburám alól, arra a megejtően szép, mélykék
égre, s ámulva bámulom e határtalanul suhanó lényeket. Majd fejcsóválva
eltotyogok a lazacos vödörhöz, lenyelni egy-két búfelejtő, finom falatkát. A
véremben van a szabadság: néha elönt egy mélyről jövő megmagyarázhatatlan
érzés. Először csak egészen picike, halkan pöfékel, majd szikrázik, hamut köp,
mígnem kitör belőlem, és torpedóként ütközök neki az üvegfalnak.
A legutóbbi ilyen alkalommal
befektettek a kórházba, hogy elküldjenek a gyógyulás különböző útjaira, és megleljék
az okát annak, hogy miért támadom le mindig azt a roppant idegtépő szélvédőt,
mely elválaszt engem a külvilágtól.
E fogságbetegségem hónapról-hónapra
egyre erősödött. Étvágytalansággal kezdődött, de a végére már a frakkomat is a
szögre akasztottam, nem törődtem vele, s csupa piszok volt. Egész álló nap csak
ültem… Hosszasan néztem a számomra elérhetetlen magasságban lopódzó árnyakat; a
boldogtalanságom kiteljesedett. Szervezetem egyre roncsolódott. Az
osztályvezető főorvosnő haját tépve rohangált körülöttem. Az igazgató lemondott
posztjáról. A szorgos takarítónők ínycsiklandozó haltortát készítettek
számomra. Ekkora kavarodás közepette gyulladt fel agyamban a sarki fény.
Lenyeltem egy szeletet a lazackészítményemből, s a zűrzavart kihasználva, megterveztem
a szökésemet…
Másnap a főorvosnő örömtáncot
lejtett végtelen jókedvében, ugyanis bekebeleztem a lazacot, a süteményeket,
sőt még a frakkomat is beküldtem a tisztítóba. A mámoros állapotú hölgy
hangulata az egekig szökellt, nem bírt magával. Arcomra csókot lehelt, (kellemes
mentolillatot árasztott), karjaiba zárt, majd e táncos-dalos kispacsirtám
kipörgött a szobából, nyitva hagyva az ajtót!
Egész életemben erre a pillanatra
vártam. Lassan odatipegtem a tömör valóság elé, s lám, nem csaltak az
érzékszerveim: tényleg a szabadság csacsogott felém. (Andalító hangja úgy
szólt, mint a madarak éneke.) Haboztam néhány másodpercet, nehezen jutott el
tudatomig e sorsfordító ajándék jelentősége, de végül nagy lendületet vettem,
és hason csúszva elindultam a fényesre suvikszolt padlón. Egyik kincsem a
szabad élet, másik a főorvosnő volt, aki felnyitotta előttem a jövő ajtaját
határtalan boldogságában. Ahogy közeledtem a kijárathoz, egyre melegebb lett. A
kórtermemben örök tél uralkodott, de itt - megérzéseim szerint -, 25 °C-nál
tarthatott a hőmérő higanyszála. Azon gondolkodtam, hogy öltönyömet mégsem volt
szerencsés ötlet magammal hozni. Egy pillanatra elszomorodtam; mi lesz, ha
elolvadok, mint egy hóember? Mi lesz, ha nem marad más utánam, csak egy nagy
tócsa, és porhüvelyem sem díszeleghet majd a múzeumban? Ám minden gondom
kámforként elillant, amikor megláttam a tiszta égboltot, a lazacfelhőket és a
Napot. Üvegbura alól is varázslatosnak tűnt, de így, hogy éreztem a közelségét,
újra friss tojásnak képzelhettem magam, akit egy bátor anya védett meg a
természet szeszélyeitől.
Előttem emberek százai nyüzsögtek,
mindenki rohant, és szét sem néztek, milyen gyönyörűséges helyen laknak. Fel
sem fogták lakóhelyük értékét, s azt a sok csodát, melynek naponként szemtanúi lehettek. Égig érő
iglukkal, folyamatosan világító sarki fényekkel, sőt, önjáró szánokkal is
találkozhat a kószáló turista. Elindultam bebarangolni egy kunyhóóriást, de
sajnos a csúcsforgalom miatt mozdulni sem lehetett a járművektől, így végül
maradtam a kórház oldalán. Leültem a bejáratnál, és bámultam a különböző színű
és fajtájú kétlábúakat. Válogathattam a kínálatból, kivel is kívánom
eltapostatni magam.
Hirtelen nagyot dobbant a szívem:
négy mancs állt előttem; az élőlényeknek egy kirívóan ritka és elragadó
példánya. Magában kódorgott, és mindent megvizsgált, amit látott. Meg kellett
tudnom, ki ő, honnan jött, s, hogy Ő is ugyanúgy érez-e irántam, mint ahogyan
én szeretem hatalmas fogait, mosolygó szemét, selymes bundáját, folyamatosan
mozgó farkincáját.
A szánok zaja és az emberek
morajlása ugyan elnyomta a hangomat, de muszáj volt megpróbálnom a lehetetlent:
vettem egy mély lélegzetet, kitágítottam légzsákos tüdőmet, és… elöntött a
pánik. Nem állíthatok kócos hajjal kiválasztottam elé – „Leszel a feleségem?” –
Valami sokkal ütősebb belépés kellene. Lesimítottam a frufrumat, kihúztam
magam, s előkelő léptekkel járultam hozzá:
Látom a szemeid,
Remegnek szárnyaim,
A csőröm rebegi:
Teljesítsd vágyaim!
Jer mostan váramba,
Egy szerény hajlékba,
Üljük meg nászunkat,
Oltárhoz álljunk ma!
Láthatólag
tetszett neki ez a kis versike, ugyanis megnyalta a száját, majd kitátotta, és
várta szerelmem zálogát, mint ahogy ez családunkban szokás. Egyre hevesebben
tátogott, s mivel nem akartam megvárakoztatni, így jobb híján felkaptam a
földről egy ízletesnek tűnő kukacot, hogy lenyomhassam a torkán. A legjobb
tánctudásomat vettem elő, hogy elvarázsolhassam, miközben a szájába készültem
rejteni a nászfalatkát.
Néhány pillanattal később fejvesztve
menekültem az életemért, be a kórház biztonságos falai közé, tudniillik
megszólalt bennem a vészjelző: ez az ara belőlem akart nászfalatkákat. Gyönyörű
fogai gyilkos ollókká váltak. Szeme nem volt pajkos többé, sokkal inkább
hasonlított egy éhes vadorzóra, mintsem a hitvesemre. Miközben berontottam a
kórház nyitott ajtaján, hátra-hátra pislantottam; a fenevad jött utánam! Már
majdnem elfogyasztotta újabb farktollamat, amikor végre hasra tudtam fordulni a
fényes folyosón, hogy ezzel megmenthessem irhámat. Úgy suhantam végig a padlón,
mint a szél, de a mátkám sem vette tréfára a dolgot, négy lába rakétává
alakult: hiába törtem magam, elkapott a szörnyeteg. Állkapcsát vadul
csattogtatva kiabált velem, mire én felháborodva asszonyi viselkedésén, teljes
erőmből belécsíptem. Ám Ő továbbra is mesébe illő nyugalommal nyaldosta a
lábam, hasztalan rikoltoztam: - Vigyázat, csiklandós vagyok! – Békésen
csámcsogott karmaimon, pedig én minden erőmet beleadva gyötörtem a
menyasszonyt.
A velőtrázó rikoltozásomra a
főorvosnő kilépett rejtekhelyéről, miközben erőteljes színváltozáson ment
keresztül. Először elsápadt, mint a hó, majd vörös lett, mint a vér, s fekete,
mint az ében, miután felkapott egy széndarabot és a támadómra hajította.
Jegesmedve módjára küzdött: szemei kétségbeesetten cikáztak a virágszálam és
személyem között; tehetetlen dühében felvett egy ócska tisztogató szerszámot,
majd elkeseredett anyaként csépelte mátkámat a partvissal. A bájos hölgyemény
felugrott, megállt, tépelődött egy darabig: szaggassa-e szét nászlakomájának
megzavaróját, végül keserves vinnyogás közepette elinalt.
Felszabadultan tipegtem megmentőm felé.
Ő magához ölelte elcsavargott védencét, és ez a védenc megtalálta végre az igaz
boldogságot: a főorvosnő oldalán. Ezentúl soha ki nem tettem úszóhártyás lábamat
a kórház kapui mögül, a hitvesi kötelezettség, s a ragaszkodás tartott bent.
Állandó lakója lettem ennek az egészségügyi intézménynek, mert rájöttem, hogy a
szabadság nem állatkerti pingvinnek való.
Készült a Madárkórház Alapítvány 2015. évi pályázatára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése