Vásárhelyi Vera Skorpió hava 14/1.

Apa akkor halt meg, amikor elvették tőle Lőkösházát. Hogy azután még 36 évet élt, az nem változtatott azon, hogy 1945-ben életének vége lett.

Rajongott a földért, - viszonzásképpen a föld is szerette őt. Nem volt nap, hogy akár kétszer is, - nyáron, napszítta vászonruhában, ősszel öreg bőrkabátban, - ki ne kocsizott volna a földekre, nem csak azért, hogy ellenőrizze a munkákat, hanem hogy elgyönyörködjék egy szép vetésben, egy jól sikerült szántásban. Tavasztól késő őszig tartott ez a nap, mint nap megismételt szerelmes gazdálkodás. Amit a zsíros, fekete csanádi föld gondoskodásáért neki ajándékozott, azt ő örömmel visszaadta a földnek. Gépeket vásárolt, újra festette az istállókat, új cselédházakat építtetett, - mint általában a jó gazdának, kevés készpénze, de megalapozott vagyona volt. Minket, minden jó dolgunk mellett, szerénységre és takarékosságra szoktatott. «A henyélő gazdának álmos a bérese» mondás nem volt apámra alkalmazható. Ősszel, virradatkor, miután béresek, kocsisok megetették a jószágot, és friss szalmával cserélték ki az előző napi almot, - elkezdődött a mélyszántás.

Biztos kezű, mélytónusú festő ecsetjére kívánkozik a kép: tizenkettes eke elé fogott, hófehér magyar ökrök, két-két párban, - esőzések után három párban is, - zsírosan fénylő, fekete-barna, egymásra boruló barázdák, férgeket kereső varjak; szájunk előtt fényesen füstölgő pára, fölöttünk híg, őszi ég, körülöttünk a fölszántott földek komoly, mély csöndje. A hat ökör megfeszülő inakkal lassan lépdel, a fölhasított föld fényesen kifordul az eke éle alatt. Időnként megáll a menet, fújtató tüdővel pihennek az állatok, nyúlós, fehér nyál csordul ki szájuk szélén. Elernyedt izmokkal pihennek az emberek is. A déli harangszóra megérkeznek az asszonyok, a kendőbe kötött ebéddel. Az állatok egykedvűen rágják az eléjük vetett csalamádét. A déli pihenő után ember-állat újra munkába áll napnyugtáig.

Nyár elején a dohánykacsoláshoz kocsiztam ki apával. Fanyar dohányillatú volt a levegő, a húsos, zöld levelek között a napszámoslányok színes fejkendője virított. A kacsolás a könnyebb gazdasági munkákhoz tartozott, így lányok végezték azt. A derékig érő növények sorfala között haladva a lányok gyors, ügyes mozdulattal letörték a dohány virágba szökkenő hajtását, hogy a növény ne fölfelé nyurguljon, hanem erejét a levelekbe adja. Kacsolás után már csak egy komoly veszély fenyegette a dohánytermést: a jégeső. Volt olyan év, hogy diónagyságú jégdarabok cafattá tépték a hibátlan, vastag leveleket. Apa mellett, a homokfutó magas üléséről, jól láttam a sorok között fekvő, letört, sárgásfehér dohányvirágokat, láttam a lassan lépdelő leányok napsütötte fehér ingét, miközben a langyos délelőttben hosszan szállt ajkukról a dal.

Péter-Pál napján megkezdődött az aratás. Aratóink az északi megyék falvaiból jöttek le az Alföldre, s addig maradtak, amíg ki nem csépelték a learatott termést. Úgy a kaszálás, mint a kévekötés nehéz, derekat roppantó munka volt. Hajnalban kezdődött el, és a déli ebédszünet után napnyugtáig tartott. Apa aratás alatt reggeltől estig kint maradt a földeken, éppen csak ebédelni jött haza. Az arató banda vezérével megbeszélte hol, melyik táblánál kezdik el a munkát; vele volt a gazda, Barna Gyuri, Horváth, az intéző. Apa botjára támaszkodva nézte a kaszák ritmusos suhintását, a lehajló-fölegyenesedő lányok könnyű mozdulatát, hallgatta az érett gabona szárának reccsenését, ahogy átvágta a kasza éle. Se beszédre, se nótára nem futotta az emberek erejéből, - de időnként megpendült a kaszafenő kés tompa hangja, vagy a kicsorbult pengét kiegyenesítő kalapács kopogása. De ebédszünet alatt megeredt a szó, tréfák csattantak, kézről-kézre járt a csöcsös korsó, volt frissen sült kenyér, téliszalonna, paprikás csirke, oldalas, túró. Apa arca sötétbarnára sült, csak a homloka fölött fehéredett a bőr, ott, ahol eltakarta a kalap. A behajtott zsaluk hűvösen őrizték a házat. Hideg meggylevest kaptunk ebédre, citromos csirkét, ördögpirulát. Ebéd előtt vödörbe állították a vizeskancsót és kötélen leengedték a kútba. Fanyarul hűvös volt a könnyű fehérbor is. Ebéd után anya ránk parancsolt, hogy pihenjünk. Én olvastam, Miklós kiszökött az aratókhoz. Délután az eget lestük, jön-e vihar, - fojtogatott a meleg, a petúniák illata elviselhetetlenül édes volt. Este kiültünk a ház elé a fekvőszékbe, és néztük a csillagok hullását, hallgattuk a tücsköket. Az intézeti élet, kisebb-nagyobb bosszúságaival, a semmibe merült, - vakáció volt, otthon voltam, tudtam, nem érhet baj. Életünk anya körül forgott, ő volt a lelke mindennek. Apától megkaptuk mindazt, amire szükségünk volt, de különösebben nem foglalkozott velünk. Szűkbeszédű, jóhumorú, csöndes ember volt, aki egyszer egy évben elvesztette a türelmét. Olyankor Miklóst mogyoróvesszővel alaposan elnáspágolta. Pusztán hosszabbak az esték, mint városban, vagy akár falun; emlékszem, anya foltozott, vagy Pista inasnak kötött kesztyűt. Apa olvasott, a félig nyílt ajtórésen beszivárgott a lámpa fénye; szinte érinteni tudtam a csöndet.

Anyától korán elszakított az élet. Amikor azon a tavaszi éjjelen hirtelen elbúcsúztam tőle, mert várt már minket az embercsempész, nem sejtettem, hogy többé nem látom. Apa, anya halála után, kijött hozzánk, és 25 évig élt velünk. Ma már ő sem él. Most, hogy nincs, tudom milyen erős lélek volt. Soha nem beszélt a rettenetes évekről, amit ma odahaza a személyi kultusz éveinek neveznek. Nem beszélt a kitelepítés megpróbáltatásairól és megaláztatásairól sem. Panasz soha nem jött ki a száján, - de ha Lőkösházáról beszéltem neki, könnybe lábadt a szeme. Gyökértelen fa volt, mert gyökerei Lőkösháza földjében maradtak, s itt kint, többé nem nőttek újra. Az évek múlásával egyre jobban belemenekült a múltba; ült, kiégett, öreg elefánt-tekintettel, és szótlanul emlékezett…

***

« … Hiába minden, ó hiába!

Meghalt apa. S meghaltak sorra mind.

De mindazok, akik csak vélem éltek,

élnek ma is nehéz szivemben és

elég egy könnyű rebbenés,

kezemre hogyha röpke lepke száll,

vagy ág érinti vállamat,

ők adnak jelt, akiknek teste már

meghitt mosolygás, illat vagy virág

s csak csontjaik szorongnak lenn a föld alatt. »

Radnóti Miklós: Ikrek hava. Versrészlet.