A roncstelep sok
alakban jelent meg előtte.
Közös volt bennük a
temetetlenség, amit nem akart a nevén nevezni: hullaház.
Szemétdombnak sem
szívesen hívta volna, pedig minden lom gyűjtőhelyének megfelelő volt ez az
elnevezés.
A roncstelepnek volt
egy határozott saját jelentése, amely bizonyos karaktert kölcsönzött neki. Ott
használaton kívül került, elöregedett, megrozsdásodott, elavult masinák gyűltek
össze, rozsdásan, vagy zománcukat veszítetten, és elhanyagoltan. A gondoskodó,
a használatuknak örülő kezek által elkerülten, minden simogatástól távol jutva.
Várták a sorsukat,
ahogy az enyészet vagy az újrafeldolgozás prése a kohóba jutás előtt elbánik
tetemükkel, netán a kegyesség hoz rájuk kíméletes búcsút, és emlékeiket
megőrzendő rendelkezést, ahogy a közeli használóik fogják majd felidézni a
velük együtt töltött boldog időket, amikor ők voltak a legelsők, akik szemeiket
az ismeretlenre nyitották, vagy produkáltak valamilyen egyedit, amiből aztán
sok új lehetőség termett, dicséreteket és jutalmakat hozva alkotóiknak és
használóiknak.
Az idő, amely
felőlük is rendelkezett, eljutott a szokásos mozdulatához, amelyet minden
teremtményének tartogatni szokott: átlépett felettük.
Jöttek új ötletek,
új értelmezések, amelyeket a felfedezések megelőztek, és szükség volt az új
csodákra, az új teremtményekre, amelyek nyelvüket nyújtogatták rájuk, az
elődeikre, immár jó öregekre, kiszolgált veteránokra, hogy a vágyak és a kedvek
elforduljanak tőlük, keresve az eddig ismeretleneket, az izgalmasabbakat, a
magukat kelletőket.
Sorsuk a rozsda
uralmának engedelmeskedés, és az új alakba kerülés biztos tudatával való barátkozás,
lehetőleg lemondás, panasz és siránkozás nélkül, méltósággal, a dicső múltat el
nem felejtve, és legalább maguknak ismételve régvolt sikereiket, amíg erejük múlása
a magukba roskadást teljessé nem teszi, amikor a csend beköltözik köreikbe, és
vigasztalanságuk lesz a zár, amely indulataikra rácsukódik.
Az ember roncstelepe
kíméletesebb, jutott eszébe, amikor benne először válik le a még működő
gépezetéről a funkcióját vesztő apró folt, jelezve a megújítás, a gondoskodás
hiányát, és a kapkodást, meg az erőlködés hiábavalóságát, le nem tagadva a
tudást is a várható fejleményekről, amikbe legjobb beletörődni, miután a
„használók” döntése megfellebbezhetetlen: kimentél a divatból.
Nincs szükség másra,
mint belátásra arról, hogy a meglévő avítt szerkezet jól teljesített, és el nem
avuló részét őrzi és csillogtatja, akármi is vár rá, ebben a
visszafordíthatatlan búcsúzkodásban.
Az „örökség” éppen
elég kárpótlás azért, hogy semmi veszteséget meg ne sirasson a telepre kerülő,
ahol csillogó marad a fény, az örök fény, és száguldhat tovább az elgondolt képek
sora, amíg pislákol benne a kedv, a vágy és a szabadjára engedett
betelhetetlenség.
Hogy a roncsok ezt a
fényt kénytelenek hiányolni, és semmit sem sejthetnek a kötelező elmúlásukból,
az tragédiájuk része, ahogy az ember is tragédiával telten, tökéletesen vakon
kezd neki az elkerülhetetlennek, mulatva a végen, amit elég hamar felismer, és
amit övére tűz, mint holmi vadász trófeát: saját maga élettelen testét. Nem
rossz lehetőség, vonta le a következtetést. A telepen majd megismerkedünk a
rozsdával, a szeméttel, a bűzzel, amit saját sebeink - hulláink - keltenek.
Szemeinken marad a fény,
a csillogás, amelybe nem is nézünk, hiszen az belülről tekint állandóságunk
változásaira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése