Fűri Rajmond Menjen

Az asszony kertjében szőlőillat volt nyár végén, és a kis ház körül gyepen járhattak, akik végigmentek a rózsalugas alatt.

Itt, a város szélén nem volt szokatlan a csend. Kutyák ugattak néhol, estefelé, lehet akkor is csak azért, hogy egymást biztassák, meg azért is, hogy rászolgáljanak a gazda gondoskodására.

A történet szereplői nem sejthették akkor, a hetvenes évek elején, hogy néhány év múlva eltűnik innen a nyugalom, a sok virág, és a barátság emlékei.

A férfi barátja, az asszony lakója a kerti lakban, nagyra értékelte az asszony zárkózottságát és szorgalmát, ahogy a szűkszavúságát is. Tudta róla a barát, hogy egyedül él, és korán elvált az asszony, és eltartja magát a munkájával, és segíti a gyerekeit is, ha kell. Népi iparművészként készített hímzéseket, amik abban az időben igen keresettek voltak, és a szövetkezet is prosperált, ahová tartozott, a hasonlóan ügyes kézműves kollégáival.

Az elvált asszony és az albérlője – a férfi barátja - pletykákra adott alkalmat, érthetően, és ezeken mindketten jókat nevettek.

Az egyiknek az volt a véleménye, hogy ilyen szállásadó nincs még egy a világon. A másik szerint jobb lakót kívánni sem lehet, aki késő éjjel jár haza, majd korán elmegy, és alig látni és hallani nyomát az ottani életének. Csak ritkán jönnek hozzá a barátai, és akkor is legfeljebb a nevetésüket hallani, ha az ablakokat nem csukják be.

Felépült a közelben egy egész városnyi lakótelep, ahová az asszony beköltözött, eladva a telkét, a lakóházával, és azzal a kis nyári lakkal, ahol az albérlője, a barát lakott.

Amikor megismerték egymást a lakótelep sétáló utcáján, akkor jöttek rá, kölcsönösen, hogy milyen közeli szomszédok lettek, hiszen pár háznyira laknak csak egymástól, pár lépcsőháznyira, ők, akik egyszer vagy kétszer, ha szót váltottak, amikor a barátnál tett látogatás még nappal történt, és az asszony otthon tartózkodott, vagy éppen akkor tért haza valamilyen városbeli útjáról, oda, abba a városszéli, szőlőillatú kertbe.

A barátnak kijáró tiszteletből aztán most a férfinek is jutott, és rögtön jöttek az asszony kérdései is a barátról, akiről évek óta nem hallott, és akit évek óta nem látott.

Hogy is hallott volna, amikor a barát elköltözött az országból is, nem csak a városból.

Arra közösen emlékeztek, hogy a férfi vitte el a kis házból a barát néhány használati tárgyát, miután a külföldre költözése olyan váratlanul történt, és az akkori törvények szerint még teljesen szabálytalanul. Disszidálásnak hívták akkortájt a mai külföldi munkavállalást és letelepedést.

A férfi barátjáról szóló közös dicséreteikből kiérezhették a szeretetet, amit az egyik egy idegen férfi iránt érezhetett, aki biztonságot jelentett neki, mert soha nem tett egy félreérthető célzást sem a magányára, amit egy nő megnyugtatónak tarthat, és az értékelésből, amit egy férfi a közös témák alapján, a felszabadult bizalmasság révén tarthat fontosnak egy másik férfivel való kapcsolatában.

Aztán a változásra tértek, a saját sors alakulására, és az asszony szívesen beszélt magáról, mint kiderült: az egyedüllét csendjét és a bizalmatlanság félelmét cserélte fel a lassan múló idő kevés alkalmai egyikére, amikor úgy érezheti, hogy megérkezhet hozzá az útmutatás a sorstól arról, hogy miért is van ő a világon.

A fiát és a lányát említette, az unokáját, a munkáját és az új lakását.

A magányt is, mert már nyugdíjba ment, csak a munkáról nem tudott lemondani, és a szövetkezet sem feledkezett el róla, szerencsére.

A beszélgetést hiányolta. Az emberi kapcsolatokat, és a lehetőséget, hogy megbízhasson valakiben.

A férfit szinte zavarba is hozta, amikor a barátot dicsérve az asszony őt, a férfit is jó embernek nevezte, mert „madarat tolláról, embert barátjáról”, és ő „nem szokott csalódni az emberekről alkotott véleményeiben”, tette hozzá.

„Majd találkozunk néha, és akkor nem megyünk el egymás mellett, hogy meg ne állnánk pár szóra”, mondta még. Vagy talán azt is kérte volna, hogy akár a férfi családjával megismerkedhessen, hogy legyen kivel beszélgetnie, akit ismer, és akiben megbízik? A férfi emlékei erről elmosódtak, mert évek során nem látták egymást, a közeli szomszédság ellenére.

A következő időszak hozott néhány köszönést, amikor valamelyikük társasággal volt, és a másik tudomásul vette, hogy most nem megfelelő az alkalom arra, hogy ismét a baráttal, a valamikori lakóval kezdjék a beszélgetést, és aztán közeledjenek a mához, az aktuális hogylétükhöz.

Amikor az asszony bottal ment előtte, és húzta maga után a kocsit, amiben a bevásárolnivalóját vitte haza, erőlködve, takarékoskodva az energiájával, és a férfi a mozgásán nem tudta nem észrevenni, hogy mennyire megváltozott ez az erős nő, a magas, szikár termetével, akkor ráköszönt, és felajánlotta a segítségét, amit az asszony szinte megkönnyebbülten fogadott el. Egy alig hallható sóhajjal kezdve a hálálkodást, hogy segítsége akadt.

Amire a férfi korábban nem is gondolt, az ekkor bekövetkezett: az asszony megengedte, hogy a kocsit behúzza a konyhájába, és aztán behívta a szobájába, és leültette a foteljába, hogy egy pár szót váltson vele.

A pár szóból majdnem egy órás beszélgetés lett, az asszony számára láthatóan és hallhatóan megkönnyebbülést hozó módon, és a férfinek váratlanul bizalmasan.

Talán a magány indította erre, gondolta a férfi, vagy az elveszített erő, a betegség, amiről az asszony rögtön beszámolt, ahogy a hogylétükre tértek.

Kinek beszél egy nyolcan évét jócskán meghaladt korú asszony arról, hogy neki nem volt boldogság a házasélet – futott át a férfin a kérdés, hallgatva az asszony történetét.

Vagy ki az, aki képes végigélni egy hosszú életet úgy, hogy közben megőrizi a józanságát, minden megpróbáltatást elviselni bíró tartását, és ezen felül folyamatosan kitekint a világba, és keresi a vágyat, ami mozgatja őt, ahogy mozgat mindenki mást, aki – és ez nem kérdés – boldog akar lenni?

A kora tenné fel ezeket a kérdéseket, futott át a férfin akkor, hallgatva egy ember – egy öreg nő - kitárulkozását, és megsejtve valami különleges pillanatot, amikor valaki önmagára úgy tekint, mint döntéshozóra, aki ezekben a döntéseiben tévedhetett is valamikor?

Létezik ilyen megnyilatkozás más előtt, aki távoli ismerős a legjobb esetben is, és mégis megkapja a bizalmat, amivel egy ember magához közel engedi, és cserébe talán biztatást vár, vagy elismerést, vagy csak egyszerűen megnyugtatást?

Vagy az számítana, amit az asszony többször is elejtett a beszédében, hogy az isten őt életben tartja, a sok betegségével együtt, csak azt nem tudja, hogy miért?

Azaz nem is neki szólt a vallomás és a kérés és a kérdések, jutott a férfinek eszébe, hanem egy felsőbb erőnek, a sorsnak, a megnevezhetetlen gondoskodásnak, hogy rátaláljanak a válaszok a bizonytalanra, vagy a végső elszámolásra is elkészült ember ismerhesse fel a számára még elérhető értékeket, amelyek lehet, hogy az egész élete hiányát kiegyenlíthetik.

Most, amikor elment az erő, és ami megmaradt, az arra elég, hogy összeszámolja maga körül a bajt és bánatot, miközben látja, hogy neki van csak tartása a családjában, és ő az, aki elégedett lehet azzal, amit magának és a világnak felmutathat.

A férfi azt hallotta, mint egy leltári felsorolást, hogy az asszony fiát gyerektelenné tette a remény, és az azt megvalósulni igérő szerek. Lányának elment a kedve az élettől is, és ezen az orvosok sem tudnak már segíteni. Unokáját is neki kell pénzelnie, mert nincs munkája, csak igénye, meg próbálkozásai, és akin szívesen segítene, ha megtehetné.

És akkor a férfinek meg sem kellett szólalnia, amikor a beszámolójában idáig ért az asszony, és szinte felcsillant a szeme, úgy mondta: „tudom már, hogy mit vár még el tőlem a teremtőm, és mi még az én dolgom ebben az életben: segíteni az unokámnak, hogy tanulhasson és munkát szerezhessen magának”.

Legközelebb fekete kabát volt az asszonyon, ami télen megfelelő öltözet lehet, de fekete volt a nadrágja is, meg a kerek kalapja, és a háta úgy volt görbe, hogy semmit nem cipelt a kezében. Csak épp a botját rakta mindig előre, hogy rátámaszkodhasson.

Alig hallhatóan fogadta a férfi köszönését, és elcsuklott a hangja, amikor kimondta: „meghalt a lányom”.

Az utolsó alkalommal, amikor a szokott módon, az utcán futottak össze, még messze jártak a lakásuktól mindketten. Az asszonynál kis szatyor volt. A férfi az áruházi bevásárlásból jött, és ráköszönt lassan lépegető ismerősére, valahogy udvariatlanul, hátulról lepve meg a megjegyzésével, hogy „a tavasz talán már lassan ide is elér”.

Ijedtséget kellett észlelnie ugyanis az asszonyon, amire a férfi nem számított.

Ahogy az asszony beszámolója is más lett. Kedvetlen, mégis határozott, és úgy erőtlen, hogy indulat hatotta át, halk, pontosan kimért, sziszegő hang, mintha átkot mondana, miközben lassan haladtak egymás mellett: „nincsen kedvem élni. Hiányzik a lányom. Ezt a sok hazugságot pedig, ami most van, ezt ki nem állom. Pedig mindig rájuk szavaztam eddig, és tessék, ez lett belőle. Még bele is hazudnak az emberek szemébe, akiknek a pénzét ellopták.”

A férfibe ezek a mondatok belefojtották a szót. Annyit tudott kinyögni meglepettségében, hogy: „maga még ehhez is ért! Még ezt is a saját ügyének tartja!”

Mire az asszony azt mondta, hogy ő csak azt reméli, hogy van olyan halála is az embernek, amikor elalszik, és nem ébred fel többet. Mert ő így szeretne távozni ebből a világból. Amiből elege van.

Aztán leült a sportbolt előtti padra, és azt suttogta, hogy „már beszélgetni sincs kedvem.

Ne haragudjon. Menjen!”