Az est folyamán
kiderült Marianne zenei tehetsége, s megkérték, játsszék valamit. A zongorát
felnyitották, mindenki felkészült, hogy átadja magát a bűvöletnek, és Marianne,
aki igen szépen énekelt, kérésükre végigjátszotta Lady Middleton kedvenc
dalait, amelyeket házasságával hozott a családba, s amelyek kottája tán azóta
feküdt érintetlenül a zongorán; őladysége ugyanis azzal ünnepelte meg a nagy
eseményt, hogy felhagyott a zenéléssel, noha édesanyja elbeszélése szerint
rendkívül jól zongorázott, a maga elbeszélése szerint pedig rendkívüli módon
kedvelte a muzsikát.
Marianne
előadását lelkes tapssal jutalmazták. Sir John minden dal végén hangosan
kifejezte csodálatát, s minden dal közben hangosan társalgott a többiekkel.
Lady Middleton gyakran intette őt csendre, nem értette, hogyan terelődhet el
bárki figyelme akár egy percre is a zenéről, majd megkérte Marianne-t, hogy
énekeljen el egy dalt, amelyet a leány épp akkor fejezett be. Az egész
társaságból egyedül Brandon ezredes hallgatta őt anélkül, hogy különösebb
elragadtatást mutatott volna.[1]
Igaz ugyan, hogy a kurzus témája
a 19. századi Magyarország, Jane Austen pedig vitathatatlanul angol volt, mégis
talán van okunk összevetni a tőle kapott társadalomrajzot a 19. századi
Magyarország általunk ismert képével.
Austen
1811-ben írta meg Értelem és érzelem című
regényét, és ebben a nem is olyan hosszú részletben az angol polgári létformára
tett számtalan utalásával igencsak pontos jellemzést ad anélkül, hogy oldalakon
keresztül taglalná azt, miközben természetesen folyamatos tájékoztatást kapunk
az akkori viszonyokról. Mire ide érünk a regény olvasásakor, már tudjuk, hogy
Sir John és famíliája műveltségben és intellektusban nem éri utol a Dashwood
lányokat, mégis magától értetődő, hogy van zongorájuk, ami arra utal, hogy egy
magára valamit adó család élete elképzelhetetlen volt zongora nélkül, még ha a
sznobizmus volt is az alapvető motiváció. Magyarországot is eléri később az
átalakulás mindenféle külsőségekben való megnyilvánulása, nálunk is elterjed
majd a zongora használata és a gyerekek – főleg a lányok – zenei képzése.
Ahogy
Lady Middleton a házasságkötés után felhagyott a zongorázással, úgy itthon is
elsősorban a „férj kivívásáig” foglalatoskodtak a lányok a zenével, utána az
volt az elvárás, hogy a családnak és férjüknek szenteljék energiáikat – bár
Austen inkább azt sugallja, hogy „őladysége” miután révbe ért, már kevésbé
érezte szükségét, hogy ily módon fejezze ki magát. Épp ezért többekben
kétségeket ébresztett a zeneoktatás ilyen módon történő sulykolása és elvárása.
Volt, aki egyenesen a talmi szinonimájaként
emlegette a zongorajátékot, illetve a valódi műveltség és az erkölcsi nevelés
ellentétpárjaként. [2]
Tudjuk,
hogy Marianne szélsőségesen őszinte, lelkes és érzelmes; hű társa a zongora; ha
muzsikál, senki nem várja tőle, hogy fogja vissza magát, ami egyébként ildomos
lenne a köznapi életben, ám neki elég sok gondja származik nyíltságából,
szókimondásából és heves természetéből. A nővére, Elinor az, aki megtestesíti a
társadalmi elvárásoknak megfelelő nőideált: érzékeny, műértő – bár inkább a
képzőművészetre nyitott –, udvarias, megfontolt, komoly, mély érzésű,
diplomatikus nő. Marianne lelkesedése sem hiábavaló: épp őszintesége a
biztosíték, hogy távol áll tőle mindenfajta sznobizmus és képmutatás.
Az
polgári átalakulás egyik hozadéka volt, hogy immár más magatartás számított
elfogadhatónak, megváltozott a viselkedéskultúra, és megváltoztak a társadalmi
érintkezés normái is. Alapvető elvárás lett, hogy a társaság tagjai tudjanak
uralkodni magukon, hogy el tudják rejteni érzelmi reakcióikat. „A művelt ember
(polgár) különösen fontos erényévé magasztosult a csendben maradás képessége.”[3]
Miután
a köznapi életben – ha valaki meg akart felelni az elvárásoknak – nem volt
lehetőség az érzelmek spontán megélésére, a zenetanulás lett az egyik lehetőség,
hogy a művészet által szublimált formában fejezzék ki magukat. Ugyanígy a zene
hallgatása is alkalmat adott arra, hogy emocionális élményben legyen része a mű
élvezőjének, de az alábbi idézetből az is kiderül, hogy kifelé mennyire nem
volt illendő ezt kimutatni:
semmire sem gondoltam többé, csak
éreztem, az egészet éreztem át, ami
olyan mélyen megrendített, hogy sírnom kellett; óh, mint szerettem volna egész
lelkemből sírni és nevetni, megrendültségemet és meghatottságomat valamiképp kifejezésre
juttatni![4]
Marianne
tehát megtalálta azt a formát, amin keresztül kifejezésre tudja juttatni
legbensőbb és legfelkavaróbb érzelmeit, ám a hétköznapi viselkedés szabályait
csak nagy nehézségek és csalódások árán tanulja meg. Hogy mennyire Elinor az
etalon, az a regény végén derül ki, amikor a kisebbik testvér saját tévedéseit
sorolja, szembeállítva nővére példamutató viselkedésével:
Nem tudom elmondani, mennyire
utálom magam. Ahányszor csak a múltba néztem, mindig valami elhanyagolt
kötelesség, valami eltűrt hiba ötlött elém. Hisz mindenkit megsebeztem. […] Ám
téged… mindenkinél, még anyámnál is jobban… téged sértettelek meg. […] Előttem
volt a példád, ám mit segített? … Tán jobban figyeltem rád vagy a
vigasztalásodra? Példát vettem-e megbocsátásodból, vagy mérsékeltem-e szorongásodat
azzal, hogy részt vállaltam az általános áldozatkészség s a különös hála
feladataiból, amelyek teljesítése eddig
tenmagadra hárult?[5]
Azokat
az árnyalatokat, amelyeket a regény írója sikeresen ábrázol a cselekményen, a
leírásokon és a párbeszédeken keresztül, a korabeli illemtankönyvek – ha
bájosan is – de láthatóan ügyetlenebbül fogalmazzák meg. Megmosolyogtatóak
például a tekintetre, az arc és a szem kifejezésére vonatkozó szabályok
leírására tett kísérletek:
Továbbá kívánatos a szerény tekintet.
Ellentéte az a kihívó, kacér tekintetnek. Nem szúró, nem elbizakodott; figyelmes
s mintegy kérdő tekintet az. Telve van szelídséggel és megadással, azonban
korántsem mutat nevetséges alázatosságra. Az ily alázatos ember mindig földre
süti szemeit, kényszerített mosoly ül ajkain, s mintegy a porba omlik mindenki
előtt. […]
Ha
tehát tekintetünk nyílt, nyugodt, szerény s vidám, arckifejezésünk is olyan
lesz, s ily arckifejezés bárkire is kellemes hatást fog tenni.
Azonban
hogy legyen ez a tekintet, ez az arckifejezés sajátunkká? Szívnemesítés és az
ilyen tekintettel bíró emberek utánzása által.[6]
Austen
az idézett rész következő mondataiban egy-egy ellentmondást rejt el: a lelkes
taps és csodálat oda nem figyeléssel párosul, majd Lady Middleton azt a dalt
kéri, amelyet az imént hallott. Ismét a sznobizmus, a látszat: ha valaki meg
akart felelni a társadalmi normának, kulturáltnak kellett lennie, vagy
legalábbis azt a látszatot kellett keltenie, hogy kellőképpen művelt. Austen
regényeiben egymás mellett élnek a hiteles, mély érzésű, valóban művelt szereplők
a jó vagy éppen rosszindulatú sznobokkal, az erkölcsösek a léhákkal, a tanultak
a tanulatlanokkal – és sablonok helyett finom árnyalatokat, összetett
személyiségeket kapunk. Brandon ezredes egyike az ideáloknak – legalábbis az
írónő ideáljainak –, akikre egyébként jellemző, hogy ránézésre nem feltétlenül idealizálhatók.
Az ezredes már harmincöt múlt, Marianne szerint nagyon öreg a nősüléshez, túl csendes, befelé forduló, tehát unalmas.
Vagyis pont nem olyan, aki egy tizenhét éves lány figyelmét elnyerheti, de
természetesen Marianne – ha megpróbáltatások árán is, de – szert tesz a
megfelelő emberismeretre, és végül elismeri a férfi erényeit, hozzámegy
feleségül, sőt a flanelmellény viselésével is kibékül.
Sir
John és Lady Middleton tehát – ha nem is egyforma jelleggel – azt a réteget
képviseli, amely a műveltek csoportjához akar tartozni, és ehhez megtanul
mindent, ami szükséges, ám időnként mégiscsak kilóg a lóláb, és kiderül, hogy a
lényeget nem sikerült magukévá tenni. Valaminek híján vannak: vagy a mély
érzéseknek, vagy az elmélyült gondolkodásnak, vagy a tapintatnak, vagy az
éleslátásnak – Austen számtalan variációját tudja nyújtani a tökéletlenségnek
és az ideálisnak egyaránt. Sir John ugyan képtelen betartani a társasági
etikett olyan alapvető szabályait, minthogy nem beszélgetünk egy zenemű
hallgatása közben, mégis jóindulatával inkább a pozitív szereplők közé
sorolódik, míg a felesége hiába van birtokában az elvárt társasági normáknak,
képtelen őszinte érdeklődéssel odafordulni a körülötte élőkhöz, így olvasóként
kevésbé tudunk vele szimpatizálni.
Már
ennyiből is látható, hogy egyetlen Austen-regény is mennyi információval
szolgál az akkori Angliáról, de a többi műve is bővelkedik az értékes
adalékokban. Az Emmá-ban például Mrs.
Cole röpke monológja egészíti ki a zongorabirtoklásról alkotott képünket.
Kiderül ismét, hogy a hangszer tulajdonosa és a zenei tudás birtokosa nem
feltétlenül egy és ugyanaz a személy:
Mindig nagyon fájlaltam, hogy Jane
Fairfaxnek, aki annyira elragadóan játszik, nincsen hangszere. Nagy szégyennek
tartottam, főleg ha azt vesszük, hogy mennyi házban van teljesen fölöslegesen
finom hangszer. Meg kell hagyni, olyan ez, mintha magunkat csapnánk arcul, és
éppen tegnap mondtam Mr. Cole-nak, hogy igazán szégyenkezem, ha ránézek a mi
zongoránkra a nappaliban, mert tudom, hogy még a kottaolvasáshoz sem értek, a
kislányaink pedig, akik még éppen csak elkezdték a zenetanulást, talán soha nem
jutnak sehova vele; és ott van szegény Jane Fairfax, aki mestere a zenének, és
nincs egyetlen hangszere, még egy ósdi kis spinétje sem, amivel múlathatná az
időt.[7]
Két-három
oldallal később annak is tanúi lehetünk, hogy a társasági élet legrettegettebb
pillanatai közé tartozott a párbeszéd megakadása, a kínos csend:
A beszélgetés ekkor félbeszakadt.
Kénytelenek voltak kivenni a részüket a fogások közötti meglehetősen hosszú,
feszélyezett szünetből, s éppoly szertartásosan és fegyelmezetten kellett
viselkedniük, mint a többieknek. Ám amikor az asztal ismét fennakadás nélkül
megtelt ennivalóval, minden tál a helyére került és általános
megkönnyebbüléssel mindenki folytathatta az evést…[8]
Az
is kiderül később, hogy az estélyek alkalmával komoly szerephez jut a hölgyek
zongora- és énektudása, és Jane Fairfax képességei felülmúlják a hősnő
adottságait. Ritkán adódott alkalom a nők számára, hogy nyilvánosan
megnyilatkozhassanak, különösen úgy, hogy a férfiak rosszallás nélkül szemügyre
vehessék őket. Erre is jó lehetőség volt az estélyeken, társasági
összejöveteleken való zenélés. A nők presztízsét emelte a képzett hang, a
kifejező zongorajáték, a virtuozitás, a muzikalitás vagy éppen a képzőművészetben
való jártasság, a jó rajzkészség, ami nyilvánvalóan fejlett szépérzékkel járt –
ez is többször említésre méltó jellemzője Austen hősnőinek.
A
Meggyőző érvek-ben pedig a
hangverseny-látogatással kapcsolatos szokásokról esik szó, ahol már a bevonulásnak
is megvoltak a maga szabályai, és a műélvezet korántsem az egyetlen cél volt:
Megérkezett Lady Russel, s amint a
társaság így együtt volt, már csak rangsorba kellett rendeződniük, s
bevonulhattak a koncertterembe; eközben külön-külön mindenki megtette a magáét,
hogy minél több szempárt vonzzon magára, minél több suttogást fakasszon, s
annyi embert háborgasson, amennyit csak lehetséges.[9]
És talán ma már
nem tulajdonítunk annak jelentőséget, hogy valaki vacsorára hív bennünket, vagy
más jellegű összejövetelre invitál, ebből a regényből pár sor alatt az is
kiderül, hogy akkoriban nagy különbség volt estély és vacsora között, és hogy a
látszat megőrzését is mindig szem előtt kellett tartani:
Elizabeth rövid ideig bár, mégis
eleget gyötrődött. Úgy érezte, Mrs. Musgrove-ot egész társaságával együtt meg
kellene hívnia vacsorára, de nem tudta elviselni, hogy szerényebb életmódjuk,
személyzetük számának csökkenése éppen olyanok előtt váljék nyilvánvalóvá (mert
egy vacsora során ezeknek ki kell derülniük), akik azelőtt meg sem közelítették
az Elliottok kellynchi életstílusát. Küzdött benne az illendőség a hiúsággal; a
hiúság kerekedett felül, és Elizabeth ismét jól érezte magát. […][10]
Hűha! – felelt Charles. – Hát olyan
nagy dolog egy estély? Fejben tartani sem érdemes. Apád meghívhatott volna
bennünket vacsorára, ha igazán együtt kíván lenni velünk. Te tedd, ami jólesik,
én bizony elmegyek a színházba.[11]
Néha az az ember
érzése, hogy Austen gondol az utókorra, amikor ilyen pontos és fontos
információkkal szolgál arra vonatkozólag, hogy mennyivel mást jelent vacsorára
hívni valakit, mint estélyt rendezni.
Bizonyára
nem tehető egyenlőségjel az angol és a magyar viszonyok közé, és mélyebb
tanulmányokat igényelne a különbségek és azonosságok feltárása, de talán mégsem
hiábavaló felidézni a Jane Austen regények világát, amikor a magyar
polgárosodásról beszélünk, már csak azért sem, mert a kialakulóban levő új
magyar polgárság úgy tartotta, hogy a műveltség és a polgári viselkedésmód birtoklása
hozzájárul a nemzetállam elismeréséhez, és „ennek megsértése veszélyezteti a
magyarság befogadását a civilizált nemzetek közösségébe”.[1] Megfelelni a civilizált mintának –
mindenekelőtt ez lebegett a magyar polgárok szeme előtt.
[1] Jane Austen: Értelem és érzelem. (Budapest:
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008) 42.
[2] Fónagy Zoltán: „Kislány a
zongoránál. A zene a középosztály magánéletében a 19. században.” Korall – Társadalomtörténeti folyóirat 14./51.( 2013) 37.
[3] Fónagy: i.m. 27.
[4] Fónagy: i.m. 19. (idézet Walter
Teréztől)
[5] Austen: i.m. 387.
[6] Szablyár Ferenc (szerk.): A pesti művelt társalgó. (Budapest:
Magvető Kiadó, 1986) 16-17.
[7] Jane Austen: Emma. (Budapest: Ulpius-ház Könyvkiadó,
2010) 292.
[8] Austen: i.m. 295.
[9] Jane Austen: Meggyőző érvek (Budapest: Palatinus
Kiadó, 2005) 212.
[10] Austen: i.m. 251.
[11] Austen: i.m. 256.
[12] Fónagy Zoltán: „Egy színházi
botrány anatómiája. Adalékok a viselkedéskultúra polgáriasodásához.” In:
Dobszay Tamás – Erdődy Gábor – Manhercz Orsolya (szerk.): Milyen nemzetet, kinek és hogyan? Tanulmányok Magyarország történetéből
1780–1948. (Budapest: ELTE BTK, 2012)
82.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése