Lángol az ember
a lávával festett képen
a szétpukkadt föld
mostoha árny
a napkoronában
maradékán a madár-angyal
megkettőzi magát
hogy tükrétől eloldódik
előre én se láttam
Arany lepényei
holdjai odaégtek
nincs mit adnia
a torkos égi babáknak
nem lát a szemétől
gátolja kényszerű vakság
egy zsongó csillag-kaptár
mézére támad
Bukik minden sötétségbe
perget fekete mézet
az éjszakába fúlt nappal
lényei elmenekülnek
és valahol másutt
ölelések forgatagában
lüktető szívvel
egymást szeretni
egymásba merülnek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése