2018. május 13., vasárnap

Fűri Rajmond Tessék


Egyszerű történet, ami nekem fontos,
ahogy szülője gyermekét élteti, lesve
kívánságát, és azt, hogy köhög-e kincse,
hogy hívhasson orvost hozzá, mert ijedelme
nem hagyna neki békét. Bár évek teltek el
azóta, hogy figyelmem megkötötte, és álmodtam
róla akkor, éjjeli éberségben, öntudatlanul.
Az emlék fáj, mint tüske nyoma, bár kihúztam,
csak a sajgás marad meg, akár évekig is.
Cél nélkül, bosszantva, hogy hiába keresem
okát visszatértének, makacs úr rajtam,
könyörtelenül.
Templomban freskó volt felettem, égi közelt
mutatva, s a képe, mit hordoztam
vágyban, a szemem látását varázzsal igézte,
s az arca lett benne idealizált.
Alakja görög isten, de a márvány hidege nélkül.
Hamar léptem közelébe, érinteni, s bújva
hozzá önzőn, feledve a távolságot,
mi elválasztott tőle kezdetben,
félelmem okán, de nem voltam büszke,
sem hivalkodó, és főleg nem erőszakos.
Mitől lettem bátor, ma sem értem. Bíztatott
volna, vagy szeretném hinni, hogy közömbössége
megcsalt, mert így ő irányíthatott?
Netán volt benne is tartózkodás,
majdnem félelem, hogy megadva magát
kifosztva lesz, mindenét odaadva?
A fa és ága is gyenge, amikor gyorsan nő,
érezve a tavasz melegét, s a hajtásai ég
felé törnek, hogy fényt kapjanak, és legyen
szabad terük a növekedéshez.
Virágainkat méhek járták szorgalmasan,
és gyümölcseink hamvát a kertész
fennen dicsérte, töltött kosárral térve
kerti lakába vissza vendégeihez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése