Szebeni Sándor Leégés

Nem szín kavalkád, nem virít, mint ahogy

-- nem mindegyik -- csak a különc kert, ha fogy.
Pergő, nyűtt rés, egy körömcipő része.
Piszén orron fog s kotlik őspenésze.
Nem duruzsol, legfeljebb nyí a tűzhely,
mert nem illik e küllemhez a műhely.
Jön s elszökik, mint ráncosodó arcról
ragya tűnik el. Unott, rezes karcról.
Csúful kirí, mint begyen hetyke pulcsi.
Híre nyílik. Cipzárját nyitja Guccsi.
Hív. Vedlett, nehéz súly. Rá innod illik.
Ingó tinófej. Békaszája nyílik.
Lótej. Kutyatej. Lefölözi késfok.
Pillézi tetejét átütő vérfolt.
Nem csibehúsra áhítozó csibész.
Nem is viadalra kihívó vitéz.
Csaholó eb. Köröz, lábadhoz kapdos.
Nem mar, csak vicsorog, ínyébe mardos.
Kicsapódik a kertkapu, árnyat űz.
Nem illik a leégett házhoz a tűz.
Nem borotvál pilist túlhevült gőzzel.
Nem önt le híg löttyel, nem dob meg kővel.
Nem kishitű az, aki lejjebb téved.
Nem ül le, gyömöszöl, méri a véred.
Dugig tele kínnal rángnak az izmok.
Tested átjárja, marja mínusz tíz fok.
Nem tudja kisírni, lelke lesz mécsed.
Elkotló anyjánál fia lesz vénebb.