Mituséknál nagyon jó volt
játszani. Nem kellett a rendre vigyázni. A házban egy konyha és egy szoba volt.
A rég nem meszelt falak egyhangúságát csak a szögekre akasztott kopottas ruhák
törték meg, de ruhák feküdtek az ágyak támláin is. A szennyes az ágy alatt
várakozott. A földes padlót évente egyszer lószarral kevert híg agyaggal
mázolták fel, amitől aztán nem porzott. Az ágyakon durva pokróc volt a takaró.
A konyhában egy négyszögletes asztal és alatta négy hokedli, na, meg egy sámli
volt a bútorzat. Mitus néni volt az, aki a sámlin ült étkezés idején. A tányért
a kezében tartva eszegetett azzal a kevés fogával. De az élet a kiskonyhában
zajlott. Ott főztek, mostak. Ott volt a százéves öregasszony, a nagymamuska is,
aki mióta éltem mindig százévesnek volt mondva, igaz, semmit sem változott,
amióta ismertük. Ugyanúgy vonszolta magát, ha nagy ritkán kimozdult a
kiskonyhából, s ugyanúgy pisilt szétterpesztett lábbal az udvaron, ha rájött a
szükség.
Ezen az udvaron aztán igazán nagy
volt a széjjelség. A disznók szabadon garázdálkodtak a felhalmozott tűzifa, a
fűrészbak és a mindenféle limlom között, a szárnyasok és a Buksi nevű öreg
kutya társaságában. A kertben jónéhány szőlőtőke sorakozott. A többi részét
felverte a dudva. Csak a kert végén lévő csicsóka magaslott ki, jelezvén a
mezsgyehatárt. A csicsókasor mögött folydogált a csatorna, amely a konzervgyár
és a strand szennyvizét vezette el a Krakó néven ismert nagyobbacska
csatornáig. Itt tudtuk meg, hogy a nyúl nem tud úszni, na de erről majd később.
Az utcabeli három lány egyívású
volt. Kati, Ildus és a húgom, Mari. Nagy volt köztük a barátság, de gyakori
volt a duzzogás is. Mitus néni nagyon engedékeny asszony lévén a lányok is, de
mi, nagyobbak a haramiaságban is gyakran ott tanyáztunk. Amikor hárman, Joci,
Öcsi és én gondoltunk egyet és nekiálltunk a madártojásgyűjtésnek, húgomra
parancsoltam, hogy meg ne próbáljon Mituséktól elkóborolni, mert annak komoly
következményei lesznek. A szigor nagyon is indokolt volt, hiszen volt már rá
példa, hogy gondolt egyet és világgá ment. (Kaptam is érte egy verést az
emlékezetesebbjéből.) Még szerencse, hogy Banos néni a vasútállomásnál
találkozott vele és sikerült neki lebeszélni a világgá menésről. Mari rendreutasítása
után nekiláttunk a tojások összeszedéséhez. Mituséknál és Mucsányiéknál,
Táncoséknál a verébfészkekből egy félsapkányi gyűlt össze. Joci a nap felé
tartva ellenőrizte, hogy nem záp-e vagy nincs- e már benne fióka. Csak a
tisztán áttetszők maradhattak a sapkában. A többivel célba dobáltunk, miközben
elkezdtük a korábban már felderített madárfészkek számbavételét. Kikutattuk a
környék vadgalamb és örvös galamb fészkeit. (Benéztünk Tóth néni pitvarába is,
ahol két gyöngyi tojás gördült óvatosan a többi közé.) Fecskék és rigók is
sorra kerültek, aztán a lapos nádirigói, szárcsái.
Már magasan járt a nap, amikor
visszatértünk egy sapkányi tojással. Az utca nagyfiúja, Csáki Ernő már korábban
hírül vette a gyűjtést, s már várt bennünket. Egy lábossal a kezében fogadta a
portyázókat. Elkezdődött a tojások feltörése. Amikor az utolsó is a lábosba
került, Csáki néni fölénk hajolva még szívott egy jó nagyot a cigarettáján, s
egy hosszabb krákogás után csak annyit mondott, elég lesz ez nektek. Vidd
vissza a tyúktojást Ernő! Azzal már keverte is a lábos tartalmát. Sót hintett
rá. Újra keverte. Mint az árnyék, követtük az egyre csak köhögő asszonyt a
konyhába. Tágra nyílt szemmel bámultuk, hogy a sercegő zsíron miként alakul át
a folyékony tojás − rántottává. Nyeltük a nyálunkat. Türelmetlenül vártuk a jó
illatú étket, amit Csáki néni négyfelé osztott. Ő maga is megkóstolta. Ez jó,
mondta. Vettünk egy-egy szelet kenyeret és villát az asztalról, és végre
megízlelhettük munkánk gyümölcsét: a madárrántottát. Mitusék széttárt karral
mondták, hogy Mari már rég elment tőlük. Még csak az hiányzik, hogy eltűnjön
megint, villant át a fejemben a cseppet sem kívánt lehetőség. Na, indulhatok
keresni.
Minden helyet körbejártam, de
csak nem került elő. Végül nem volt mit tenni, elmondtam anyukának Mari
eltűnését. Ő biciklire pattant, s erős fejhangon rikoltotta Mari nevét végig az
utcában. Már biztos voltam abban, hogy ebből megint verés lesz. Szinte éreztem
apu kérges tenyerét, amint pofon vág majd. De ekkor, mintha az égből pottyant
volna oda, előttem állt a húgom. No, még ugyanabban a pillanatban csattant el
egy pofon, de ez az ő szurtos arcán. Még magam is elcsodálkoztam a hirtelen
támadt mozdulat miatt. Neki sem kellett több, óbégatni kezdett, ahogy csak a
torkán kifért. Erre én meg a grabancánál fogva hazatoloncoltam.
Anyuka és apu egyszerre érkeztek.
Apu a munkából, anyuka meg a keresésből. Mari még nyüszítgetett. Apu, persze
már mindent tudott. Be is parancsolt a konyhába és letérdeltetett a sarokba,
mondván, hogy ott végiggondolhatom a felelősségemet a Mari elveszése miatt,
vagy valami ilyesmi. Már nagyon fájt a térdem, fészkelődtem, próbáltam valahogy
enyhíteni a fájdalmat, amikor nyílott az ajtó. Hátranéztem. Mari alakja tűnt
fel a fényben. A sírás határán voltam, talán az első könny már le is gördült az
arcomon, amikor megéreztem Mari meleg leheletét, amint szipogva mellém
térdepel.
Deszép,dejó!
VálaszTörlés