Szeretnék még egyszer úgy fürödni egy patakban.
Egy patakban, amely elég nagy ahhoz a néhány karcsapáshoz, de kisebb, mint egy folyó, és kedves, kedves, mint a gyerekkor.
"Ölelkezni a pillanattal"
Biciklizek estefelé a hársak között a Napba.
Annyi mindent adnék ilyenkor neked.
Megtanítanálak úszni. Ráfekszel a folyó testére és megtart. Kis dióhéj leszel rajta. Semmi mást nem tudsz érezni, csak azt, hogy kis dióhéj vagy.
Most ez vagy. Ezt képzeld. Most ez vagy. Fölötted a Nap, az orrod hegyét le fogja sütni, de a lebegés lesz az első, amit mutatnék, ezt a ráfekvést a vízre, mintha az anyaméhben lennél. Őselem. Az enyém.
A te patakod kék, de inkább ibolya, az is halvány és foszladozó, és ahogy visszatalál a szürkébe, rózsa csillan rajta, de csak kicsi. Észrevennéd ezt az árnyalatot, jegecskének hívnád, hideg rózsaszínnek.
Az én patakomra azt mondanád, ilyet mindenhol találsz. Szeszélyes, mint amilyen te is vagy. És nevetnél hozzá, és ragyognának a fogaid. Én pedig melegnek érzem és karamellnek. És mondanám, ne képzelj a folyómra fényeket. Titkait magába rejti.
Lustán ereszkedik bele a Nap. Nem siet. Ágyat bont magának hat után.
Mindig lejjebb. Nász a faluvégen. Épp olyan. Tudod, mit ennék most? Paradicsomot. És szalonnát hozzá. Fehér kenyérrel. Asszonypuha fehér kenyérrel, mondanád most, ha éppen mondanál valamit.
Valamikor volt itt egy kiserdő, de kivágták a fákat, pár cigánymeggy maradt és az emlék, hogy én itt mindig féltem, mert tudtam, hogy egy róka utánam jön. Nem igaziból jött, de tudtam, hogy ott van, és ettől féltem. Akácerdő volt, tőről nőtt, satnya akácok virágait ettük, és nem törődtünk azzal, ha összekaristolja a kemény fű a lábunk szárát.
Szeretem ezt. A fehér fürtök, a gazok és a zöld füvek. Békák kuruttyolnak a meleg éjszakákban, és biztosak a hajnalok.
És az iszap, amivel bekentük egymást.
Nagy a sás. Hosszú szárú, sárga virág. Kiirthatatlan, erőszakos. Ezt festette meg Maci. Ezeket a sárga virágokat.
A háttér kék a képein. Mindig kék. Szerethetetlen üres kék. A mellette lévő kukoricást is lefestette. Amiket a szerelmesek látogattak. Ha már elég nagy volt, és eltakart minden meztelenséget. Valahol ott maradt a bugyim is. A kukoricás melletti napraforgóban. A kukoricákat törtem, roppant a derekuk, barbár élvezettel hántottam le a zöld leveleket, hogy beleszagoljak az apró, tejnedves, fehér fogakba. És hajuk volt. Szőke meg vörös. Ez volt nekünk a nyár. Mezítlábas, suta, rohanó ölelkezések a pillanattal, és nem számított, semmi nem számított.
Egy patakban, amely elég nagy ahhoz a néhány karcsapáshoz, de kisebb, mint egy folyó, és kedves, kedves, mint a gyerekkor.
"Ölelkezni a pillanattal"
Biciklizek estefelé a hársak között a Napba.
Annyi mindent adnék ilyenkor neked.
Megtanítanálak úszni. Ráfekszel a folyó testére és megtart. Kis dióhéj leszel rajta. Semmi mást nem tudsz érezni, csak azt, hogy kis dióhéj vagy.
Most ez vagy. Ezt képzeld. Most ez vagy. Fölötted a Nap, az orrod hegyét le fogja sütni, de a lebegés lesz az első, amit mutatnék, ezt a ráfekvést a vízre, mintha az anyaméhben lennél. Őselem. Az enyém.
A te patakod kék, de inkább ibolya, az is halvány és foszladozó, és ahogy visszatalál a szürkébe, rózsa csillan rajta, de csak kicsi. Észrevennéd ezt az árnyalatot, jegecskének hívnád, hideg rózsaszínnek.
Az én patakomra azt mondanád, ilyet mindenhol találsz. Szeszélyes, mint amilyen te is vagy. És nevetnél hozzá, és ragyognának a fogaid. Én pedig melegnek érzem és karamellnek. És mondanám, ne képzelj a folyómra fényeket. Titkait magába rejti.
Lustán ereszkedik bele a Nap. Nem siet. Ágyat bont magának hat után.
Mindig lejjebb. Nász a faluvégen. Épp olyan. Tudod, mit ennék most? Paradicsomot. És szalonnát hozzá. Fehér kenyérrel. Asszonypuha fehér kenyérrel, mondanád most, ha éppen mondanál valamit.
Valamikor volt itt egy kiserdő, de kivágták a fákat, pár cigánymeggy maradt és az emlék, hogy én itt mindig féltem, mert tudtam, hogy egy róka utánam jön. Nem igaziból jött, de tudtam, hogy ott van, és ettől féltem. Akácerdő volt, tőről nőtt, satnya akácok virágait ettük, és nem törődtünk azzal, ha összekaristolja a kemény fű a lábunk szárát.
Szeretem ezt. A fehér fürtök, a gazok és a zöld füvek. Békák kuruttyolnak a meleg éjszakákban, és biztosak a hajnalok.
És az iszap, amivel bekentük egymást.
Nagy a sás. Hosszú szárú, sárga virág. Kiirthatatlan, erőszakos. Ezt festette meg Maci. Ezeket a sárga virágokat.
A háttér kék a képein. Mindig kék. Szerethetetlen üres kék. A mellette lévő kukoricást is lefestette. Amiket a szerelmesek látogattak. Ha már elég nagy volt, és eltakart minden meztelenséget. Valahol ott maradt a bugyim is. A kukoricás melletti napraforgóban. A kukoricákat törtem, roppant a derekuk, barbár élvezettel hántottam le a zöld leveleket, hogy beleszagoljak az apró, tejnedves, fehér fogakba. És hajuk volt. Szőke meg vörös. Ez volt nekünk a nyár. Mezítlábas, suta, rohanó ölelkezések a pillanattal, és nem számított, semmi nem számított.
Szép!
VálaszTörlés