Fűri Rajmond A boltban, az áruházban

Kovács József csak kicsit veri a fogához a garast.  Nyugdíjból kell élnie a feleségével, aki szintén nyugdíjas. A gyerekeiket szeretnék segíteni, ha jutna rávaló, bár dolgoznak valamennyien. A drágaságra, ami mindig volt, és mindig lehet, kénytelen figyelni.

A piacon előfordul, hogy a szebb és drágább gyümölcsöt veszi meg, amíg be nem csapódik, mert kiderül, hogy a drágább és szebb a kevésbé ízletes, míg az olcsóbbnak megvan az a zamata, amit a piacon keresni szokott az ember, ha már nem éri be azzal, amit a boltban megvehet. A boltban, mondom, pedig áruházat kellene inkább mondanom, esetleg szupermarketet vagy hipermarketet.

Hol vannak ma már azok a boltok, ahol ismerős volt az eladó is, meg a felesége is, de még a gyerekeik is, akik időnként besegítettek a szüleiknek, és akikkel az ember gyerekkoruk óta állt kapcsolatban, amikor ezt-azt vásárolt az üzletükben? Hol van „Bandi bácsi” boltja?

Különben a bolt sok egyébre alkalmas intézménynek számított akkor is, és feltehetően az a mai világban is. A gyerekek játékaira gondolok, meg az iskolai matematikai feladatokra, amikben a boltnak nagyon fontos szerep jutott valamikor.

Ha egy kiló kenyér ára 3 forint 60 fillér, akkor mennyibe kerül két kiló tíz deka kenyér, szólhatna a kisdiák számára fogós kérdés, a kenyérboltból véve a példát.

Hogy amikor áruházzá lett, vagy szupermarketté alakult, milyen változást hozott a bolt szerepében, azt Kovács nyugdíjas nem biztos, hogy fel akarta valaha is mérni

Az áruházak hűtőpultjai közötti folyosó a nyári melegben maga a felüdülés utcája, a helyben sülő sütemények illata pedig szinte felér a kis szatócsbolt kenyere illatával. És a legfontosabb, hogy a boltban és az áruházban továbbra sem változott valami, ami talán attól fogva létezik, amióta bolt létezik, és ez a vásárolt áruk értékének pontos megfizetése, és ennek a pontos megfizetésnek a hasonlóan pontos elszámolása.

Kovács úrral az történt, hogy a feleségének vett három katalán bagettet, amit a felesége egyszer megdicsért előtte, mint egy finom pékárut, amit még nem is evett, és amit máskor is szívesen megenne. Kenyér volt otthon, de olyan, amit a felesége nem szeretett, ezért döntött a bagettek mellett. Háromszögletűek voltak ezek a nyugatról hozott recept szerint készült pékáruk, fehérek, frissek, magukat kelletőek, étvágygerjesztőek. Biztosan fog örülni az asszony, gondolta Kovács úr, amikor betette azokat a zacskóba, majd a kocsijába.

Nejlon volt a zacskó. Szerette, mert pár napig nem száradt ki benne a kenyérféle. Igaz, több nap után megpenészedhetett.

A pontosság akkor jelent meg Kovács úr áruházi életében, amikor a pénztártól jövet átfutotta a számlát, ahogy szokta, és ez a pontosság ezúttal különös gondolatokat is keltett benne. Mert négy katalán bagett szerepelt a listán, egyenként 79 forintos áron, külön-külön felsorolásban. Kovács úr rájött, hogy a boltjában, az áruházában sem a tanítás nem sikerült, sem a számtanpélda nem volt helyesen kiszámítva, és a szerződés pontos teljesítése is csorbát szenvedett, nem is szólva a vágyak teljesítéséről, amiben  hiba nem  lehet, mert akkor az nem teljesítés, akkor ott a kívánság „sérülve van”.

Szóljon a tévedésért? Menjen vissza a számlával és a zacskóval, és mutassa meg, hogy a boltot – az áruházat - ő milyen fontos szereplőnek tartja saját életében, meg másokéban is, ahol az ilyen tévedés megengedhetetlen, még akkor is, ha csak 79 forintról van szó?

Vagy hagyja annyiban az egészet, és tudja be ezt a pénztáros napi robotja velejárójának? Ki tudja, hogy egy-egy műszakja alatt hány sor ember, hány tíz meg százezer áruját kell számláznia, köztük az ilyen árukkal is, amiket nem áraznak be az eladó kollégák, mert azokat a vevők teszik bele a tasakjaikba, és aztán nekik, a pénztárosoknak kell megszámolniuk azokat, valahogy úgy, hogy megfogják a darabokat a zacskón keresztül, hogy elkülönüljenek, hogy megszámolhatókká legyenek. Belegondolt Kovács úr abba is, hogy a sietségben lehet-e a hármat négynek látni, vagy sem, ráadásul az átlátszó nejlon zacskóban, és arra a véleményre jutott, hogy a sietségben ilyet is lehet.

Csak még valami volt, ami Kovács urat foglalkoztatta, amikor tanakodott a helyzet megoldásán, mosolyogva, és ennek volt is köze a bolthoz, az áruházhoz, meg nem is.

Kovács úr a nagy számok törvényére gondolt, amit az élet is tud, vélekedett, hiszen az élet maga egyszerre egyedi, és egyszerre mutatja meg a hihetetlen gazdagságát, és az unalmas egyformaságát, a hatalmas méreteivel. Meg az igazság eljövetelét, hogy nagy szavakat használjunk, ha van elég idő megvárni, hogy kiegyenlítődjenek a veszteségek, amelyeket úgy kellett elszenvednünk, hogy arra okot nem szolgáltattunk, ahogy az illik a várható értékhez, és illik az élethez és az élet végső igazságosságához. Amiben, valamiért, Kovács úrnak volt kedve bízni. Mit több, volt kedve az érvényre jutásában, a – újabb nagy szó - beteljesülésében hinni.

Kovács úr ezekből az elmélyült eszmefuttatásokból azt hozta ki magának, hogy mi van akkor, ha ezt a 79 forintot ő vissza fogja kapni itt, ebben a boltban, illetve ebben az áruházban, és pontosan úgy, ahogy ezt most elveszítette. Nem azt gondolta, hogy ahogy elvették tőle, hanem arra gondolt, hogy a nagy számok törvénye szerint - az élet kiszámíthatatlansága szerint - ő ezt elveszítette.

Arra nem számított, hogy a nagy számok törvénye másnap elvégzi a javítást.

Főzeléket akart készíteni, finomfőzeléket, ahogy ő szokta, meg a recept is írja, karalábéval.

A sárgarépából az újat választotta volna, és a petrezselyem zöldjét, amit szívesen tett ebbe a főzelékbe ízesítőnek, nem akarta külön venni, ezért egy répa- petrezselyem vegyes csomót tett a kocsijába, ami egy forint híján 300 forintba került. Tejfölt is vett hozzá. Nem szokta behabarni az elkészült ételt, csak úgy, liszt nélkül hozzáönti a tejfölt. Könnyebb, üdítőbb lesz, így tartja.

Azt nem figyelte meg, hogy a fizetésnél a pénztáros kisasszony nem találta meg a vegyes zöldség kódját, hiába forgatta többször is át a kis könyvecskéjét, és ez a művelet a sort feltartotta, benne pedig, a pénztárosban, növelte az igyekezetet, meg a feszültséget, és a bosszankodást is, hogy ilyen ügyetlen, és a vevők neheztelő pillantásait is el kellett viselnie.

A számlázásban mutatkozó apró fennakadást vette észre Kovács úr, és a kisasszony gyors pillantását, ahogy a többi vevőn átfutott a szemével, amikor bemondta a fizetendő összeget, és várta a vevő – Kovács úr – „számlájának rendezését”.

Amikor Kovács úr eltolta a kocsit a pénztártól, hogy helyet adjon a következő vevőnek, éppen csak átfutotta a papírcsíkot a tételekkel. Tej, tejföl, csokoládé, mirelit borsó, három karalábé után következett a sárgarépa, egy csomó, 155 forintért.

És akkor Kovács úr, igaz, egy nappal később, mint először, de másodszor is elmosolyodott.

Kovács úr mosolygott, mert a boltból lett áruház valami olyan egyedit adott most neki, mint amilyet annak idején a bolttól – „Bandi bácsitól” – kapott.

Csak ezt a valamit nem biztos, hogy meg fogja tudni beszélni a boltossal, illetve az áruházi alkalmazottal, mert ezt csak ő kapta meg az áruháztól; ez csak az övé lehetett.

Így aztán Kovács úr továbbra is szívesen emlékszik a kis boltokra, így, többes számban, és szívesen jár a nagy áruházakba is. Legfeljebb, amikor a kis boltba megy, akkor eszébe jut a számla átfutásakor, hogy (a nagy számok törvénye helyett) ott inkább szóba kell elegyednie a boltossal. Mondjuk a kívánságáról nyilatkozva, amiért pontosan azt a boltot választotta, és, ha többször is visszatér oda, akkor már a korábbiakra is visszaemlékezhetnek, ha még ugyanaz a boltos, és nem valaki új, nem valaki más.

Az áruházakban pedig a szerződés pontos teljesítését rábízhatja a nagy számokra és az ő törvényükre, mert az ott igenis működik, ahogy – Kovács úr szerint – az élet mindig teljesíti az elvárásainkat, ha betartjuk a szabályait.