Katha Fülöp Tamásné Esőherceg

szeretem az esőt és a mesét, amit bennem rajzol....

valahol a hegyek mélyén, hol az ég kékebb a mély tengereknél, hol az erdők hűvös lehelete ködbe burkolta a gondolatokat, élt egy herceg, hatalmas nagyúr.
egy álmatlan éj után, a sovány harmatban fürdő hajnal a földeken találta az ifjút, kinek szíve búval telt, vállán magánya üldögélt. a nád, a bambusz akár a kiszáradt felkiáltójelek sorakoztak körülötte, emlékeztetve, bukott ember. kudarcát látta, bármerre nézett. bármit tett, bárhogyan is szerette volna nem tudta az esőt előcsalogatni.  könyörgött az ország. a földek napról napra szárazabbak lettek, a hitvány termés senkinek sem volt elég. a nép ennek ellenére nem zúgolódott, csendben várta a megváltást. hittek urukban.
a herceg árnyékot keresve leült az erdő szélén. egyszer csak feltámadt a szél, ringatta a fák húsos testét, akár asszony csecsszopó gyermekét. nézte a lombokat, mígnem elnyomta az álom.
álmában a zöld hegyeken túl járt, bőséggel termő földeken . amerre csak nézett bőséges termést, hízott, lusta állatokat látott. sóvárogva kívánta, bár ilyen lenne a népe élete.
míg nézelődött emlékezett, kereste a válaszokat, kereste a megoldást. a nedves földre telepedve, nézte a földműveseket. nyugodt arcok mosolyogtak. mindenki dolgozott serényen. majd féltő gonddal lefektették szerszámaikat a földre, tudván, a holnapok kenyere függ minden mozdulatuktól.
leporolták a ruhájuk, és az árnyékba húzódtak, éppen a herceg mellé. az ifjú szólni készült, mikor meghallotta a föld moraját. lüktetés terült el a réten. a hangok felerősödtek. de még így is ismeretlenek maradtak az idegennek.
a bozótból két elefánt bukkant elő. lépteik alatt rengett így a föld. sebesen közeledtek. de az emberek nyugodtan ültek tovább. arcukon a felismerés és megértés öröme ragyogott.
a két állat a termőföld közepe felé haladt. hatalmas testük úgy ringott, akár a környező fák a szélben.
a földművesek velük ringtak, egyetlen hullámzó érzéssé vált minden. a herceget elragadta a lüktetés. némán figyelte az elefántokat. mozgásukban felismerte a tánc szépségét. minden lépésben vágy izzott.
nem tudta, hogy a hegyek szent őrzői násztáncukat járták. a hím elefánt feszülő izma pajzsként óvta a nőstény lágy mozdulatát. ormányuk szerelmesen gabalyodott össze. járták a táncuk körbe-körbe, összekapaszkodva, egymást kerülgetve hosszú perceken át, hogy nászuk életet hozzon, holnapokat az embereknek.
termékenységet, bőséges áldást hintve mindenfelé.
mikor a két állat szenvedélye kiteljesedett, ziháló várakozás lett úrrá a földműveseken.a herceg figyelt, de nem értette nyugtalanságuk okát. a nőstény mozdulatlanná dermedt, csak lábai remegtek a hatalmas súly alatt.
a hím gyönyöre csúcsán magasba emelt fejjel trombitált, hangja akár a sivatagi homok, hullámzott a csendben.
homlokán tejfehér vágycsepp jelent meg, lassan csordulva folyt lefelé, le a nőstény szürke testén, egészen a földre. benne fény csillant, és egy villanásnyi idő múlva szétterült, bevonva a termőföldet, a bozótost és az erdőt, de még a zöld hegyeket is .
a herceg végre megértette - termékenység hullt a földre, áldásba burkolódzott az élet. az emberek ujjongva ünnepelni kezdtek, összekapaszkodva, egymást ölelve táncoltak, nevettek.
ekkor hangos sikollyal rettentő vörös tűzmadarak röppentek az égre. a lombok közt figyeltek, várták a hívó jelet.
a dal, a nevetés ébresztő szavát...
szétterjesztett szárnyaik árnyékot rajzoltak a földre, szárnyalásuk felkavarta a levegőt. mélykék nedvesség gyűlt köréjük. de ők csak szálltak, egyre szálltak fel a márvány légbe, és a csőrük, akár éles kard fúrták át a felhőket.
a sistergő lyukakon át pedig ömleni kezdett az eső mindenre és mindenkire. a lehulló cseppek a vágy fehér arcát belemosták a földbe, megpecsételve az elefántok nászát.
az őrzők egy darabig  az emberek felé fordított fejjel álltak. nézték a táncot, nézték a madarakat. ők is élvezték az eső végtelen hatalmát. majd dübörgő léptekkel visszatértek a szent hegyek mélyére.
a tűzmadarak pedig, felolvadtak a felhők ölén, vörösre festve az ég alját, mint annyiszor már.
az eső elcsendesedve, kitartóan szitált.
az emberek ekkor abbahagyták a táncot. virágokat szedtek. ezer szín és ezer forma nyílt mindenhol. 
a növényeket csokorba kötve az erdő szélén álló, sziklába faragott mélyedésbe helyezték egy öreg agyagkorsóba, miben a tűzmadarak ajándéka folyt. az éltető eső.
a földművesek álltak egy darabig, aztán térdre ereszkedtek. összeillesztett tenyerüket a homlokukhoz érintették.
így hajoltak a földig, magukba szívva a rögök és a fű ezernyi illatát.
szentté lettek a percek.
a herceg csak állt, némán figyelte őket és tudta, hatalmas ajándékot kapott az égiektől.

lassan nyitotta ki a szemét.  felült.  zsibbadt tagjait nyújtóztatta, majd felállt és körülnézett.
a hely pont olyan volt mint álmában. csak szikkadt és kopár. a hőség akár egy lusta állat terpeszkedett a földeken.  a varjak fakó tollal gubbasztottak az ágakon. a szél kihunyt mielőtt megszülethetett volna.
ez hát az otthonom. erre gondolt miközben haza indult. az elkeseredés újra éledezett a szívében. néhány méter után az erdő szélén észrevett egy szabálytalan formájú követ. megértette mit kell tennie.
sietnie kellett. szerszámokkal tért vissza, hogy kifaraghassa az oltárt. a kő természeténél fogva ellenállt. de az akarat győzött. az esti fényben végre kirajzolódott a mélyedés. agyagkancsót hozott, virágot szedett, és térdre borult. homlokához érintette a kezeit és  földig hajolva imádkozni kezdett. s míg magába szívta a rögök száraz sóhaját, kérte a mindenséget küldje el az elefántokat, küldje el a tűzmadarakat a népéhez.
de az első nap nem történt semmi. másnap és harmadnap sem. de ő napról napra, újra és újra elment az oltárhoz. a saját ivóvizét öntötte a korsóba, hogy a virágok tovább ragyoghassanak. térdre borulva szüntelen imádkozott. mindig tiszta fehér  ruhát öltött, mire vörössel madarakat hímeztetett.
egy idő után magával vitte asszonyát. kivel táncot lejtett. férfiúi önzését tisztelet váltotta fel, örömöt adott annak, ki szenvedélyében osztozott vele. gyönyörét az égbe kiáltotta, vörös szirmokkal szórta tele a nyughelyet, hol asszonya pihent, és őrizte az álmát, akár az elefántok a hegyeket.
reménykedett, ha olyanná válik, akár a hegyek szent őrei, talán megkönyörül rajta a mindenség. népe látta az igyekezetét. követőivé lettek, ekkor lett a fehér a szenvedély színe, a vörös pedig a reményé, az életé.
az emberek hajnalonként együtt szívták magukba a föld suttogását.
telt az idő, az őszt felváltotta a tél. a herceg mit sem törődve ment az oltár elé, térdre rogyva imádkozott termékeny földért és esőért.
míg egy reggel megérkezett a tavasz. ezerszínű szépsége beragyogta a kopár ébredést.
az ifjú mint mindig a népével imádkozott, mikor a bozótosból előlépett két fiatal elefánt.
járták a táncuk körbe körbe összegabalyodva. az emberek döbbenetét hamar felváltotta az öröm. gyönyörködtek bennük. sokkal szebbek és hatalmasabbak voltak mint a képzeletükben teremtett állatok.
a nászuk beteljesedett. a vágycseppek termékenységbe burkolták a haldokló földet.
a herceg és népe ujjongva táncolt és énekelt. sírtak és ölelkeztek, nevettek és kiabáltak. hisz oly rég elfeledték milyen is a boldogság. a hangok belekapaszkodtak a szélbe. és ekkor a lombok közül hatalmas tűzmadarak szálltak az égre, sikoltva lyuggatva a felhők gúnyáját.
az eső pedig esni kezdett. kövér cseppekben hullt az áldás
az emberek a herceg elé járultak, és meghajoltak előtte. aki csak állt és a rubinvörösen ragyogó eget nézte. mosolyában ott volt a hála és a tisztelet.
tudta Ganisha végre felé fordította tekintetét.