Katha Fülöp Tamásné Fáradt utcák

Fáradtak voltak az utcák azon a délutánon. Az ősz kiterjesztette pasztellszárnyait, míg a faágak siratták hulló leveleik. Haladtak a percek, belefásulva az értelmetlen körbe-körbe  menetelésbe. Mindenki rohant, tűsarkon kopogva, szandálban csattogva, tornacipőben surranva. Szatyrok, táskák, zsákok lógtak unottan. Némelyik neszekkel dobálta a csendet, aki csak mosolygott és bámulta az életet. Süket füleit nem sértette a zsivaj. Kiégve indultam haza, leballagva a sárga gilisztához vezető lépcsőn. Földalatti. Gyerekként félelemmel kullogtam a föld alá. Most közönnyel haladok felé. Talán megszokás kérdése minden. Recsegő hanggal érkezett a kopott jármű. Felszálltam. Csöngetett és rándult, siklott, beszélt majd megállt, falva az állomásokat. Csúcsidő ellenére alig lézengtek a szerelvények gyomrában. Oktogon megálló.  Az ajtó sziszegve kinyílt, kiköpte a benne lévőket.

Aztán valami mozdult... egy pillanatra életre kelt minden,figyelt és várt. Akár egy feszes testű, ragadozót szimatoló zebra. De tévedtem. Csak egy alig 150 cm magas, kortalan hölgy szállt fel egy ormótlan bőrszatyorral és két gyöngyházfényű lufival a kezében. Az üres helyeket figyelmen kívül hagyva, megállt velem szemben. Összemosolyogtunk. Az ajtó bezárult, a giliszta pedig csúszni kezdett tovább.

Lassan a frissen nyírt fű kesernyéje keveredett a levegőbe, befészkelve magát az orromba. Így utólag visszagondolva eszembe sem jutott, honnan az illat. Nézni kezdtem őt. Először lopva, részleteket csenve belőle, majd ámulattal, nyíltan. Engedte kibomlani a képeket, engedte befogadni önmagát. A haját néztem meg először. Lángoló, mégis mélyvörös, erős szálú korona ékesítette a fejét. Csodálkozva nyugtáztam, milyen hatalmas mennyiségű és vastagságú haj van feltekerve. Akkor még átsiklottam azon az apróságon, hogy több méternyi volt kontyba zsúfolva. Egyszer csak zizegő hangot hallatva mozogni kezdett a hajszálrengeteg. Szürke bőr bújt ki a szálak közül, egyenletes tempóban nőve. A füle. Mesekönyvekből ismert, hegyes, szőrös testrészekre bámultam. Átvillant az agyamon milyen bamba képpel nézhetek rá. Gyomromban a pánik rázendített fals citerajátékára, a lábaim kőoszlopokká nehezülve gátolták a fellángoló menekülési vágyam. A kíváncsiság elhatalmasodott felettem, szemem tovább siklott a nyugodtan álldogáló utason. Arcán a fénytelen bőre áttetsző szürkében feszült, mire árokmély barázdákat harapdált unalmában az idő. Az apró, barna szemek kerekedni kezdtek, míg jóformán két malomkőnyi üreg nézett rám. Borostyánkövek ragyogtak benne. Fénye elvarázsolt, ellopva a félelem utolsó szikráit is. Fitos kis orra gyors tempóban kampós bottá alakult, méretes orrlyukakon át habzsolva a levegőt. Formás, húsos szája elvékonyodva mosolygott, fogai párosával üldögéltek. Tömzsi, vaskos nyak tartotta a kicsit ovális fejet. Ittam a látványt. Nevetve nyugtáztam, száradó virágokkal tarkított moha kabátkát visel. Innen hát az illat. Kezei pálcikavékony ujjakban végződtek, körmei fényesen ragyogtak a szürke bőrön. Lenéztem. Bátran, nyíltan. Meg sem lepett a felismerés, hogy mélyszürke fűzfakéreg harisnya van rajta, és fekete, hegyes orrú, vékony sarkú cipő. Gyerekkoromban úgy hittem ilyet csak a banyák viselnek. Kezeiből a lufik régen eltűntek, gyöngyház álom font körbe minket. Így nem vehetnek észre. Nyugtatott meg a semmiből szakajtott gondolat. Hirtelen nesz bújt a fülembe. Lába mellett a régimódi bőrszatyor mocorogott. Az eddig mozdulatlan, elhanyagolt táska üstté változott. Súlyos, aranyröggel teli pakolt ólomüstté. Kopott felületén cirkalmas betűkkel egy név állt. Csak egy. A gazdájáé. Ki vagy Te? - motyogtam a szavakat. Mosolyogva biccentett, bennem pedig nagyon mélyen, valahol legbelül egy elfeledett barát neve koppant halkan. Morthilla... Ahogy felfogtam a nevét, megállt minden, úgy, mint ott abban a pillanatban. Megfeszült a valóság.

Élesen sikoltott az elhasznált csengő,szólt a hang: "a beszállást kérjük befejezni, kérem vigyázzanak, záródnak az ajtók."

Deák tér - hasított belém. Az ajtóhoz rohantam és az egyre fogyó résen át kipréseltem magam.

Sziszegve tűnt el a sárga giliszta. Álltam perceken keresztül. A peronon az emberek elfogytak körülöttem. Hideg levegő tapadt az arcomra, így kényszerítve vissza a valóságba. Elindultam felfelé.

Újra csoszogott, kopogott, kattogott, surrant, sípolt és dudált az utca, és én csak azt éreztem, hogy mindenütt végtelen fáradtság honol.

"Találkozunk még..." súgta valaki ott legbelül. Aztán hazaindultam.